Húsvéti menü

Számomra az ünnepek legnehezebb feladata, kitalálni mi is kerüljön az asztalra. Mivel én nem nagyon szeretem az ilyen nagy ünnepeket, de úgy általában a sok felhajtással járó eseményeket, így számomra, ez igen megterhelő feladat.

Mindenesetre sikeresen túl jutottam ezen a nehéz feladaton. Már csak azért is nehéz, mert a gyerekek igen válogatósak hús terén. A sikeres választás a kolbásszal töltött karajra esett. Hozzá rizs és a húsléből finom szósz.

Neki is álltam a nagy feladatnak. A máskor semmi gondot nem okozó művelet, mármint ami a karaj megtöltésé illeti, most valahogy nem akart egyszerűen menni. Túl hosszú volt a karaj? Vagy a kés volt rövid? /mert én így szoktam készíteni / A kolbász görbe? A lényeg, hogy a húst mindkét oldaláról meg kellett szúrjam. Nagy bőszen elkezdtem a kolbászt beletolni a nyílásba. A család körülöttem szurkolt. Hogy kinek? Nekem vagy a kolbásznak? Nem tudom. Mindenesetre a kolbász félúton elakadt. Próbálkoztam mindennel: óvatosan, körkörös mozgásokkal, finom tekeréssel, majd toltam és húztam. Csináltam a másik végén a húsnak még egy nyílást, de a kolbi a két rés közé szorult.

Hiába bűvöltem a kolbászt, nem akart mozdulni. Se be, se ki.

Végül, megszólaltam: Na hát! Nem tudok dugni! :-)

Persze a család azon nyomban kapott a témán, és élcelődni kezdtek.

-Na de anya! Ilyen nyíltan? -szólt a nagy lányom.

A férjem azt mondta: - Vágd le, ha nem megy be!

Mire a lány visszakérdezett:- A tiedét is levágja, ha nem megy be? :-)

Még folyt a humorizálás-e téren, de azt hiszem az már nem fontos. Végül a megoldás az lett, hogy a kilógó részt a kolbászból levágat. Ezzel oldva meg a kolbi szorult helyzetét. Így teljes egészében benne lehetett a hőn áhított karajában.

A hegy gyomrában                                 

- Vigyázz a fejedre! Középen a bejárat felett egy hegyes kő lóg lefelé!

Lehajoltam, kezemmel a bejárat szélének támaszkodtam, és óvatosan átléptem a nappal világosságából, az éjszakai félhomályba. Bent kellemes hűvös fogadott. A forró melegtől felhevült bőröm, borsódzott tőle.

- Erre! – hallottam a vízhangozni hangodat.

A barlang mélyen benyúlt a hegy gyomrába. Fejünk feletti cseppkőképződményekből ütemesen cseppentek a vízcseppek, amelyek alul kis tócsában gyűltek össze.

A szemem lassacskán megszokta a félhomályt, és már láttam a felém nyújtott kezedet is. Megfogtam, és együtt indultunk felfedezni az őskori emberek barlangrajzait. Mert, hogy a túránk célja az volt.

Óvatosan haladtunk. Igyekeztünk csendben maradni, nehogy megzavarjuk az esetleg itt élő állatok nyugalmát. Szerencsénkre, barátaink elmondták, merre kell, menjünk – nem rég jártak itt -, így könnyű szerrel választottuk meg az útirányt. A sok szűk járat közül hamar megtaláltuk azt, amely egy kisebb terembe torkollik. Nem is volt hosszú az út odáig.

A terembe érve végre kiegyenesedhettünk. Nem kellett attól félni, hogy hozzáérünk a cseppkövekhez, vagy valami undorító pókhoz! Ott álltunk csendben. Hallgattuk a csend hangjait. Csepegés, csobbanás, valamiféle susogás, apró szárnyak surranása, sípoló hangok, vijjogások, kattogás…

                - Gyújtsd meg a lámpát! Légy szíves! – kértelek. Nagyobb biztonságba éreztem magam, ha volt egy kis világosság.

Amint felkapcsoltad a zseblámpát, a hirtelen fénytől, megelevenedett a barlang. A magasban, riadtan visongó apró állatok repdestek összevissza. Egyre hevesebben csapongtak, és a rajból, ki-kiröppent egy, egy-egyed. Egészen közel hozzánk.

Rémülten hadonásztam a kezeimmel. Rád néztem. Mozdulatlanul álltál, szemed résnyire volt csak nyitva. Lassan mozdultál. Alig láttam. Egyszer csak kialudt a lámpa.

- Csitt! – mondtad alig hallhatóan. – Ne mozdulj! Maradj nyugton egy kicsit! Várjunk, hátha lecsillapodnak. – suttogtad tovább.

folyt:

Piroska és a farkas (felnőtt mese)

Felkelt a Nap. Valahol egy kisfaluban, annak is a legszélén egy öreg vályogházban, egy asszony vajúdott. Hamarosan gyermeksírás verte fel az ébredező madarakat. A felkelő Nappal együtt született meg a gyermek. Arca ugyanolyan piros volt, mint a felkelő Nap színe. Ezért édesanyja elnevezte Piroskának.

 A családban az egyetlen gyermek volt. Szülei sokat vártak rá, ezért óvták még a széltől is. Mire iskolába került Piroska addigra alaposan elkényeztették. A gyerekek hamar rájöttek erre, és csúfolódva öltögették a nyelvüket a kislány felé.

Piroska egyre zárkózottabb, magányosabb lett. Hazafelé az úton mindig hullott a könnye, de mielőtt belépett volna a házba, gyorsan megtörölte szemeit, mert nem szerette volna öreg szülőit szomorítani. Így segítséget sem kért tőlük, csak járt az iskolába egy szó nélkül.

Az iskolába vezető út az erdőn keresztül vezetett. Piroska már rég nem figyelte merre vezet, hiszen kívülről ismerte az egész környéket.

Egy kora őszi napon, amikor még a fű, zöldpázsitként terítette be az erdőalját, Piroska hirtelen ötlettől vezérelve letért az útról, és az iskola helyett a mezőre ment. Ott leheveredett a fűbe. A Nap még elég erősen sütött, így becsukta szemeit. Ekkor tájt, Piroska már kamasz lánnyá cseperedett. Amint ott heverészett a fűben, szemét behunyva, valahonnét odatévedt egy legény. Arcán gyenge borosta ütötte fel a fejét. Nézte a lányt, aki egyre jobban tetszett neki. Az ifjú ember lelkében szerelem lobbant. A vér a fülében dobolt. A fűben pedig ott hevert a csábítás ördöge a lány képében. Vére egyre hevesebben lüktetett. Nem bírt ellenállni a csábításnak.

 Piroska lassan kinyitotta szemeit. Hosszú pillái árnyékot vetettek arcára. Riadtan nézte az idegent.  Egy darabig csak néztek egymásra. Szemeikben szikra lobbant. Lassan közeledtek egymáshoz. A távolság egyre kisebb lett köztük, majd heves, de gyengéd szerelembe estek.

Csendes katarzis (2006. 05. 04.)

/ Egy találkozó emlékére /

Itthon vagyok, csendben, egymagam. Még friss az élmény, agyamban zakatol, mint a vonat mivel tegnap utaztam.

Miután a Barátokkal eltöltött hosszú hétvége boldogságát kis bőröndömbe csomagoltam, és egy utolsó búcsú puszit dobtam a peronon várakozó barátaimnak, és a fáradtságtól bágyadtan helyet foglaltam, a vonat lassan, nehézkesen elindult, mintha érezte volna lelkem rezdüléseit. Körbenéztem. A kocsi majdnem üres volt. Rajtam kívül talán még hárman utaztak valamilyen cél felé. Néztem őket. Csendben, mozdulatlanul, csukott szemmel pihentek.

Én is gondolataimba merültem. Amint peregtek az események, melyek még alig, hogy elmúltak, s máris szép emlékek, szívem tájékán egyre nagyobb, egyre hevesebb öröm hullám igyekezett kitörni. Olyan érzés kerített hatalmába, mit még soha nem éreztem! Szerettem volna táncra perdülni, világgá kiáltani, az utastársaimnak elmondani, elmesélni azt a csodát, azt a rengeteg jót, amit kaptam – e rövid három nap alatt.

Hallottam a hangosbemondóban egy kedves női hang megszólít. Köszönt engem. Pedig nem is ismer.

- De jó! –gondoltam. – Hát ő is örül nekem!

Ahogy lelkem vidámodott, a vonat is egyre vidámabban haladt. Az ablakból láttam, hogy a házak, a fák és a táj, mind arrafelé szalad, amerről én jövök, s ahol a barátokat hagytam.

Hamar besötétedett. Már nem láttam odakint semmit. Elővettem legféltettebb kincsem, egy gyönyörűséges kis könyvet, melyben a szavak sokasága, mondatok füzére, versszakok tömege mögött rejtőzik egy kedves, aranyos, érző ember. Talán a barátom… Igen! A barátom, és büszke vagyok rá! A három nap emlékei közül, ez a legfrissebb emlékem. Alig, hogy megszületett.

Most itthon elmélkedem, és levélben már beszámoltam barátnőmnek. Ettől az egész, kicsit eltolódott hétvége, minden élményével együtt újra hatalmába kerített. Szerettem volna szállni, szabadon, valahová, ahol velem örülnek! Ahol érzik azt, amit én érzek! Beám érezte! Érezte és velem örült! Szinte ujjongtunk!

Katartikus, felemelő érzés volt az, amit a mesélés, az emlékezés újra kiváltott belőlem. Szívem nőni kezdett! Egyre tágasabb és mélyebb lett! Kinyílt, s virágos mezejére léptem. Minden, és mindenki elfért benne. Muszáj volt tágulnia, különben az öröm talán szétfeszíti!

Mikor útra keltem, hogy találkozhassam ismerős és ismeretlen Barátaimmal, még nem gondoltam, hogy ekkora élményben lesz részem! Most egyedül vagyok itthon, örömömet legfeljebb a békésen szundikáló kutyámmal oszthatnám meg, ki füleit hegyezve, farkát csóválva figyelné, hallgatná szavaimat! Adnék neki egy jutalom falatkát, hiszen az ő kis agyában ez okoz katartikus örömöt.

De hagyom, had aludjon! Én meg örülök magamban. Örült velem barátnőm, örültek barátaim, akiknek köszönhetem ezt a feledhetetlen, élménnyel teli hétvégét.

Álmos reggel

Álmosan nyújtózott takarója alatt. Néhány másodpercet várt, majd lassan kikászálódott a meleg ágyából, és az ablakhoz ment, hogy kinézzen rajta, mint minden reggel. A szomszédos háztetők fehéren csillogtak. A hideg reggeli levegőben a dér cseppjei dideregtek a cserepeken. A Nap gyenge sugaraival játszadozott. Igyekezett felmelegíteni a didergő dércseppeket, melyek hálából a szivárvány színeiben tündökölve, csillogó ruhába öltözve köszöntötték az éledező reggelt.

                Távolabb vitte tekintetét. Néhány házsorral arrébb a fák koronái tejfehér ködbe vesztek. Vörös, barna, aranysárga, zöld leveleiken s az ágakon mindenütt ködpermet ült. Az egész tájat homály fedte, mely sejtelmesen csillogott, mintha valami titok lenne készülőben. És a titok már ott lapult minden szegletben, s illata lebegett mindenütt.

Egy pillanat alatt feleszmélt. Visszavonhatatlanul beköszöntött az ősz, a maga nyirkos, hűvös, ködös, titokzatos, gyönyörű és mégis szomorú valóságával.

                Még pizsamában ült a konyhában az asztalnál, és forró kávéscsészéjével kezeit melengette. Nézte a kávé felszálló gőzét, amely mint odakint a köd fehér volt. Önkéntelenül összerezzent. Eszébe jutott, hogy elmúlás nélkül nincs újulás, és ez sokszor fáj.

Nem akart emlékezni, de ez a ködös, hűvös, magányos reggel, kikényszerítette elméjéből a múltat. Végig pergett előtte elmúlt életének sok élménye, boldog s boldogtalan perce, melyek már mind a múlté. Némelyik még most is könnyet csal a szemébe.

                Fájdalmas sóhaj hagyta el ajkait. Az ajtó felett a falon öreg óra mutatta az idő múlását. Nézte: - Bezzeg idebent lassan múlik az idő!

Alig néhány perce, hogy felkelt, s képzeletének szárnyán újra élte a múltját. Szemében a könnyek, a kávé gőze és a kinti köd, mely konokul ellenállt a napsugaraknak, mind-mind homályba borítja a természetet, és vele együtt a múltat, melyek ezen a hűvös őszi reggelen, a ködfátylán keresztül, egy rövidke időre előtörtek.

                                                                             2006-10-31