Hangok odaátról (2007-02-11)

Halk szavak, apró neszek, sebes léptek zaját hallottam, valahonnét messziről. Nem érzékeltem semmit. Súlytalannak éreztem magam.

Szürke alagútban úsztam egyre felfelé, majd hirtelen, mint mikor a hóhér fénypallósa lesújt, olyan erővel zúdult rám egy fénynyaláb, majd aranylón vett körbe. Különös lágy mennyei zene csendült, mintha angyalok énekeltek volna. 

- Meghaltam! – Hasított belém egy gondolat. – Ez őrület! Nem lehet! A gyermekem odahaza vár reám! Nem, és nem! – kiáltottam. Lázadtam a tény ellen. Nem akartam elfogadni.

– Kicsi lányom! Mi lesz veled nélkülem? Tudod, különleges ajándékkal készültünk a születésnapodra. Apuval együtt nagy titokban tartottuk, hogy igazi meglepetés legyen. Tudod egy kistestvért kaptál volna tőlünk.

Míg ezek a gondolatok keveregtek a fejemben, egyre csak úsztam fel a fénynyalábon. Ám mind nehezebben jutottam előre. Valami hatalmas erő húzott visszafelé, miközben a fénynyalábból egy angyal lépett elém. Kezét felemelte.

– Állj meg! Neked még nincs itt az időd! Menj vissza a Földre, és fejezd be a dolgod, amit elkezdtél!

Ahogy jött úgy tűnt el. Az erő egyre jobban húzott, szívott visszafelé. A szavak, izgatott motozások, sustorgások egyre hangosabbá váltak.

Hirtelen, mint mikor az újszülött kicsusszan az anyukája pocakjából, és szemébe világít az erős fény, ugyanolyan erővel csúsztam én is vissza a valóságba.

A szemeimet résnyire kinyitottam. Fájt látnom. Körülöttem fehér ruhás emberek sürögtek. Oldalra billentettem a fejem, és bizonytalan körvonalait látva egy infúziós állványnak, döbbentem rá, hogy korházban vagyok.

 – Gyógyszer allergiás vagyok – suttogtam alig mozgó szájjal -, és talán terhes!

Újra elfeketedett minden. Ki tudja mikor, mennyi idő múlva, heves fájdalmakra ébredtem.

– Balesete volt – szólalt meg mellettem egy ápolónő. Gyorsan hívta a kezelő orvost.

- Végre magához tért! Most már nem lesz semmi baj! – mosolygott megkönnyebbülten nézve az orvosra, majd rám.

Élek! – zakatolt az agyamban, dobogott a halántékomban lüktetett az ereimben a felismerés…

Unalmas délelőtt (2007-02-06)

Lehuppant a székébe. Megizzadt és légzése is szapora volt.

- Hiába! – gondolta – nem vagyok már a régi. Ettől a kis cipekedéstől is kimerültem!

Tudta a mai napot egyedül tölti az irodában, amit csak rövid időre kaptak, hogy használhassák.

Míg kifújta magát, tovább szőtte gondolatait:

- Ki hitte volna, hogy negyvenöt éves fejjel új életet kezd! Vagyis inkább, ami új volt számára, az a munka, amit végzett, immár egy egész hónapja, és még mindig kételkedik. Érzelmileg ingadozik, hiszen bárhonnét is nézi a dolgot, ez a munka nem éppen neki való. Ugyan szeret segíteni, örömet okozni – ezzel nincs is baj -, de hatalmas fizikai erőbedobást igényel tőle, ami neki – hiába is hessegeti el a dolgot -, nincsen. Jócskán megcsappant az állóképessége már. Hogy, hogyan és miért, jobb, ha nem is gondol rá.

Légzése végre normálissá vált. Lassan megmozdult. A szatyrából kivette azt a „hatalmas” terhet, amitől így kimerült. Egy tálca, üdítő, ásványvíz, papír kéztörlő és egy vaskos könyv. Szépen a helyre tett mindent. A kéztörlőt a mosdóhoz vitte. Tekintete megakadt a tükörképén. Szemei karikásak. Feje kóvályog.

- Szörnyű! – futott át az agyán.

Visszatért az íróasztalhoz. Gondolta, készít fénymásolatot az előzőnapi jegyzetről.

Siralmas! Nem ismerte még ezt a fajta fénymásolót. Egyáltalán, nem volt még dolga ilyesmivel. Többszöri próbálkozás után sikerült egyetlen másolatot készítenie.

- Na! Ezzel is végeztem!

Ismét az íróasztalhoz ment. Leült a székébe, hátradőlt, és megint gondolataiba merült:

- Hm! Délután egy óráig semmi dolgom. Egyedül leszek. Azután lesz egy kis mozgás, egy kis történés, feladat a mai napra. Kísérni kell egy nénit szemészetre. Könnyű feladatnak tűnik.

Megszólalt a telefon. Sajnos itt is csak félmunkát végzett, hiszen nem tudott kielégítő választ adni.

- Nem vagyok én semmire sem jó! – gondolta. A régi munkáját, azt tudta. Profin! Persze ahhoz is idő kellett. De akkor fiatal volt. Rugalmasabb, nagy tűrőképességgel. Ez mára már a múlté, és ezzel visszatértek gondolatai a nap kezdetéhez. Megfáradt, gyenge! – vonta le a következtetést, de új kihívások várják. Új lehetőségek, és ezek mindig felvillanyozzák. Így történt ez most is. Elesettsége alább hagyott.

Majd elütjük az időt, Én és a számítógép! 

Számvetés   (2007-01-03)

Eljött az évvége! Itt a Szilveszter és az Új év küszöbén, magamba fordulva, csendben merengek az idáig eltelt életemmel. Ezernyi gondolat kering a fejemben. Képek villannak fel, majd tűnnek el ismét. Az időben minél közelebb érve napjainkhoz, egyre fájóbb emlékek törnek elő. Elmúlt ölelések, fájdalmas emlékei rohamoznak meg, a lelkem „Múlt” feliratú fiókjából. Sokasodnak, mint képeslap gyűjteményem a szekrény aljában, egy porosodó kartondobozban.

Számvetést készítek! A régmúlt ködén keresztül, csak néhány pillanat csupán, míg életem lepereg előttem. Nézem az éjféli tűzijátékot, s ürességet érzek.

A boldogság rég meghalt! – kúszik ez a rémes gondolat a fejembe, dermedtté téve lüktető véremet. – De nem! – kiáltok fel rémülten. 

Ekkor valamiféle köd száll zaklatott elmémre, mely tompítja fájdalmam. A tompultság, fásultság mögül előbukkannak a még rám váró feladatok, és az elvégzettek is.

Mérlegelek! Mi az, mit elvégeztem?

Felneveltem két gyermeket. Sok- sok embernek okoztam örömet, szereztem kellemes pillanatokat. És tanulok, fejlődöm. Egyfolytában. Nyertem s vesztettem sok csatát. Kidobtak, belém rúgtak, megaláztak, de itt vagyok! Megőriztem a teremtés csiráját a szívem mélyén. Ez azért mégis csak valami!

                Felocsúdtam dermedtségemből s régi fájó emlékeimet, visszaűztem lelkem fiókjába. Jól lelakatoltam, hogy többé ne törhessenek felszínre.

Könnyező szemeimből a pára felszáradt, és mint a tűzijáték csillogó fényei, szemeim is újra ragyogtak. Az új élet, új lehetőségek reménye csillant meg bennük.

                Lehet! Van még számomra Boldogság?

Szellemtánc

Fagyosan dőltem hátra a székemben. A rémület, amit a látvány okozott, végtagjaimat önkéntelen rándulásokra késztette. A hirtelen mozdulattól, kezemből kiesett a díszes csomagolású ajándék, amit a házigazdának hoztam, és hatalmasat puffant a padlón.

                A vendégszoba, ahová az inas bevezetett, ódon hangulatával, a falakon lógó vastag, aranyozott keretes képeivel, sötétbarnára pácolt tömör fabútoraival rátelepült a légzőszerveimre.

                Míg a házigazdára vártam, a fojtogató levegőtől fuldokolva, izzadtság cseppes homlokkal, szikrázó szemekkel néztem a festményeket. Valamiért odavonzották a tekintetem, nem eresztették. Amint néztem a képeket, lassan megelevenedtek a rajta lévő szereplők, amelyek kiléptek az olajjal festett vászonból, és előttem repkedtek, keringtek és kavarogtak. Olyan volt az egész, mint valami szellemtánc. Fekete csuklyás emberek fejvesztve menekültek az őket üldöző lovasok elől, kiknek piros köpeny fedte vállukat, és vadul lobogott a levegőben, vörösre festve a lovasok mögött az eget.

                Az egyik lovas ádáz harcot vívott, a vele, szembeszálló csuklyással, aki valahonnét egy hatalmas kaszát kapott elő, és óriási erővel csapott a rátámadó lovasra, akiből egy pillanat alatt lett üldözőből áldozat. A kasza lecsapta a lovas fejét, ami éppen elém gurult.

Sikítottam, ahogy csak a torkomon kifért! Üvöltöttem, szemeim tágra meredtek, lélegzetem megakadt! Éreztem, amint a vér kifut a fejemből, és az ájulás kerülget.

                Hirtelen nyikordult a bejárati ajtó. Vendéglátóm kerek, mosolygós arccal jelent meg, üdvözlésre nyújtva a kezét.

Én dermedten, levegő után kapkodva még mindig a székben hátradőlve, mozdulatlanul ültem. Házigazdám csodálkozva nézett rám: - Rosszul vagy? – kérdezte tőlem.

- Levágta… a. a.fejét! – válaszoltam reszkető hangon és kezemmel magam elé mutattam – Itt van! Ide gurult a…

Vendéglátóm kérdőn nézett rám: - Mi gurult eléd? De, hát nincs ott semmi!

                Lassan eszméltem. A levegőt is egyre könnyebben vettem. Szemeim elől felszállt a köd. A viaskodó, csatározó alakok immár mozdulatlanul díszelegtek a festett vásznon.

Az inas mellém lépett. Egyenes derékkal lehajolt, hogy felvegye az elejtett csomagot. Lassan mozgott. Felegyenesedett, és komótosan nyújtotta felém a díszes csomagolású dobozt. Mikor rám nézett, szemében különleges fény csillant meg: - Ez megbolondult! – gondolhatta magában, és száját fagyos mosolyra húzta.

Bátortalanul vettem ki kezéből a csomagot.

- Igen! Az ajándék! – jutott eszembe – Remélem nem tört össze! 

Kezemben az ajándékkal, lassan, óvatosan körbenéztem a szobában. Egy hatalmas, nyitott ablakon át, vidám napfény áradt a szoba belsejébe, megvilágítva a festményeket.

Lázálom

Álmodott! Dermedten feküdt az ágyán, mint aki halott. Mozdulatlanságát csak lázasan ziháló mellkasának szaggatott rezdülései törték meg. Álmában messzi földön járt. Hegyek, völgyek között vitte a lába, oldalán hatalmas kard lógott. Szinte súrolta a földet. Ő volt az, aki a gonosz sárkány ellen indult, hogy kiszabadítsa szíve szerelmét.

Amint rendületlenül haladt előre az ösvényen, egyre nyugtalanabbul mocorgott az ágyában.

A szoba sötétjében a falióra elütötte az éjfélt. Ez a hang valahogy bekúszott az álmába, amitől az ösvény, amin járt hirtelen megváltozott. Mint a mesében, három irányban haladt tovább.

A vándor megállt. Egy darabig téblábolt, nem tudta merre menjen tovább, hol találja vajon a félelmetes ellenséget. Egyszer csak a sötét semmiből különös fények kerültek a szeme elé. Először azt gondolta, biztosan csak a fáradtságtól káprázik a szeme. Megdörgölte szemeit, majd ismét széjjelnézett, de a fények most is ott lebegtek előtte, majd lassú mozgással elindultak. Az ifjú követte őket. Az ösvény végénél, azután balra kanyarodott, de ő észre sem vette, csak megbűvölten követte a fényeket.

Egyre sűrűbb erdőbe jutott. A fényeket is alig, alig látta a fák lombjainak tömör szövevényein át. Lábai botladoztak a rég kidőlt, korhadt fatörzsekben, kardja hangos csörömpölése hasított az éjszaka csendjébe, egy-egy ilyen botladozás után, amint neki verődött a fatörzsnek.

A három elágazás után, a harmadik botladozás után, három órával éjfél után elérkezett egy sziklakápolnához, amelynek három ajtaja volt. Az egyikben egy jól megtermett kutya feküdt, a másikban egy tigris nyúlt el kényelmesen, a harmadikban egy óriáskígyó tekergett.

A fények hármas csoportba rendeződtek és a kapuk őrzői fölé lebbentek.

folyt.....