A piros kalapos gomba

Kicsinyke tó, kék vize csillogott a Nap fényétől a kert végében. Csendesen, mozdulatlanul feszült a víz tükre. Még a csónak sem imbolygott rajta. Partját selymes fű nőtte be. Kicsit távolabb, gyönyörű hársfa erdő állt. Némelyikük, akár egy hős, daliás ifjú magasodott a többi fölé, és mint a gondos tyúkanyó, nevelgette törzse mellett a kis hajtásait. Hatalmas lombkoronája, sűrű árnyékot vetett az alatta elterülő dús aljnövényzetre. Így, az érzékenyebb növénykék, virágok, apró kis bogárkák, amelyek az erős fényt nem kedvelték, békésen húzódtak meg védelmében.

Történt egyszer, hogy az egyik idősebb fának, egy erős szélrohamtól, letörött az egyik korhadt ága. Ez az ág lassan, az időjárás szeszéjeinek kitéve, egyre jobban porladt szét, ezzel sok tápanyagot adva a talajnak. Ha valaki megmozdította, sok-sok apró élőlényt fedezhetett fel alatta megbújva.

Egy nyári napon, ez alól a korhadt ág alól kibújt egy pöttöm gomba. Piros kalapjával kíváncsian nyújtózott a magasba. Szeretett volna körbenézni, hogy lássa végre, hová is született. De nem látott ki a sűrű fű közül.

Telt, múlt az idő. A gomba, napról, napra nagyobb és erősebb lett. Egy reggel, mikor már kilátott a fű fölött, bátortalanul nézett széjjel. Alaposan megnézett mindent. Látta a tavacskát, a hársfa tövét átölelő ifjú hajtásokat. Hallotta a csivitelő madarakat, és látta az aranyló Napot.

- Jó napot! – kiáltotta bele a világba, jelezve, hogy ő is itt van.

Mivel senki nem válaszolt neki, még egyszer kiáltott. Most hangosabban, mint az előbb, de gyenge hangját senki nem hallotta meg. Sem a fák, sem a virágok. A szellőtől hullámzó fű is csak saját susogását hallgatta, és élvezte hajlékonyságát. A madarak egymásnak fütyörésztek, és szabadon repkedtek. Néha ráfeküdtek egy légáramlatra, és mozdulatlanul lebegtek.

– Csuda jó lehet! – sóhajtott a kis gomba. – Ha, én is mozdulhatnék, biztosan észrevennének, és talán akkor szóba is állna velem valamelyikük! Tán épp a virágok, hiszen ők is olyan szép színesek, mint az én kalapom!

Lassan leszállt az éj. Sötét fátylával betakarta a gombát is, aki kalapját egészen a bocskoráig húzta. Így aludta át az éjszakát. Utolsó gondolata még az volt:

- Talán majd holnap!

Eljött a holnap. A gomba örömmel üdvözölte a reggelt. Ismét hangosan kiáltott, remélve, hogy most végre meghallják, észreveszik. De most sem figyelt rá senki. Ettől nagyon elszomorodott. Csendben sírdogált, majd egyre erősebben sírt, szinte zokogott.  Könnyei áztatták a földet, ami beszívta a nedvességet. Ettől a piros kalapos gomba nőni kezdett.

Végre teljesen ellátott a fűtenger felett. Egészen messzire. Észrevette, hogy a tó mellett egy, szerény házikó áll. Kint, az ajtó előtt gyermekek kergetőztek.

- Ó, jaj! Milyen jó is lenne, ha a közelükben lehetnék, és hallhatnám mi az, amin nevetnek! Talán még én is meg tanulhatnék nevetni! – sóhajtotta.

Ettől a naptól fogva a gomba csak a gyermekeket kereste.

Elmúlt a nyár. Már beletörődött, hogy őt, senki nem szereti. Hogy egyedül van, nincsen kihez szólnia. A gyerekek is kevesebbet hancúroztak a ház előtt. A tó vize sem csillogott már olyan vakítóan.

Egy nap, arra ébredt, hogy a fákról hullani kezdtek a színes levelek. A gomba csak csodálkozott. A fű is megváltozott. Már nem volt olyan hajlékony, és eleven. Nem értette mi történt, és ismét kiáltott: 

- Halló! Valaki! Mi történik?  Miért változott meg az egész táj?

De választ most sem kapott, viszont ismeretlen hangokra figyelt fel. Kalapját is jobban megemelte, hátha lát valamit. A lehullott színes, csörgős avarban, ami szinte a kalapjáig ért, léptek zaját hallotta. Megijedt!

– Csak el ne tapossanak!

A házból jól ismert gyerekek kirándultak az erdőbe, és a lehullott gyönyörű, vörösen izzó levelekből válogattak olyanokat, amelyeket szépen lehetett préselni, és azután ízléses képeket készíteni belőlük.

Mikor a gyerekek a közelébe értek, a legkisebb észrevette a faágat, és odaszaladt hozzá, hogy leüljön.

- Csüccs! – mondta nevetve. – Jaj! - nyögött, mint az öregek, mikor leült.

Ahogy ott üldögélt a lábacskájával az avart rugdosta, kotorta. Véletlenül a gombáról is lekotorta a színes leveleket, és meglátta gyönyörűséges piros kalapját. Időközben a testvérei is már mellette ültek.

- Piros – mutatott a kicsi a gomba felé –, szedjük fel őt is a levelek közé – mondta, és már nyúlt is érte. De a nagyobbik testvére hirtelen megfogta a kezét, és határozottan rászólt:

- Nem szabad!

A kicsi gyermek megtorpant, és ijedten nézett testvérére. Szemeiben könnyek csillogtak, ujjacskáját szájába vette.

- Gyere! – fogta meg kezét a nővére, és felálltak a tönkről. – Menjünk haza!

- Vigyük haza anyucinak! – kérlelte a kicsi.

- Nem szabad hozzá nyúlni! Az egy mérges gomba. Beteg leszel tőle.

A gyermek most már nagyon elkeseredett. Ő csak azt a szép pirosat akarta az anyukájának vinni, ajándékba!

- Pedig olyan szép! – pityergett. Majd sírni kezdett. Nővére a karjába vette, és úgy vitte hazáig.

- Mérges? Beteg lesz tőlem? – csodálkozott a gomba is. – Ez meg hogy lehet? Hiszen én nem bántok senkit! Még egy legyet sem! Félnek tőlem a gyerekek? Ez borzasztó!!

A gomba bánatosan hajtotta le kalapját. Már nem akart semmit.

Egyszer csak, valami zümmögésre lett figyelmes. Elgyötörten nézett körbe. A tönkön egy ronda, zöld légy ücsörgött.

- Hát Te!? – csodálkozott a gomba. – Te nem félsz tőlem?

- Ugyan miért kéne, féljek? – kérdezte a légy.

- Állítólag én mérges vagyok. Betegek lesznek tőlem az emberek – zokogott ismét a gomba.

- Hasztalan vagyok! Pedig milyen szép piros kalapot növesztettem – panaszkodott tovább a légynek.

A légy nagyon megsajnálta a kis gombát.

- Tényleg szép piros a kalapod. Ezért szálltam én is ide – vigasztalta a gombát, de a gomba egyre jobban sírt. Végül a légy így szólt:

- Na! Elég legyen már a bőgésből! Szerinted engem szeretnek az emberek? Kidobják az ételt, amihez hozzáérek. Kergetnek, ha betévedek a lakásukba.

A gomba felszárította könnyeit, annyira figyelte mit mond a légy.

– Szegény! – sóhajtotta – annyira sajnálom, hogy így bánnak veled! De tudod, nem értem miért hagyod? Hiszen oda repülsz, ahová csak akarsz! Kereshetsz magadnak jobb helyet is! Bezzeg én! Itt kell maradnom hasztalanságra ítélve, mindörökre. Mondd, mi értelme így az életemnek?

A légy eközben meglebbentette szárnyait, és a levegőbe szállt.

- Nekem mennem kell! De tavasszal visszajövök hozzád beszélgetni – zümmögte a gombának – Ha útközben találok választ arra, hogy miért vagy, megüzenem neked az északi széllel, aki a zúzmarát hozza.

A gomba megörült nagyon, és örömtől csengő hangon kérdezte a légytől:

- A barátom leszel?

- Igen! – jött a válasz a távolodó légytől.