Ujj emberek

Már harmadik órája vezetett egyhuzamban. Mindkét kezével erősen kapaszkodott a kormányba, mert a hegyen átvezető szerpentin erős kanyarokkal lepte meg. Váratlanul bukkantak elő, és ha nem elég óvatos, a kormányt kiránthatja valamelyik a kezéből és óhatatlanul lezuhanna a mélybe. De szerencsére nem így történt. Viszont, mire leért a hegyről ujjai elgémberedtek az erős szorítástól. A látási viszonyok is romlottak, hiszen a nap már elbújt a látóhatár szélénél. A tájon, tejföl sűrű köd terült szét. Továbbra is erősen kellett markolja a kormányt. Néha egyik kezét levette, kicsit megmozgatta csuklóját, megropogtatta ujjait. Az utat kémlelte, már csak annyit látott belőle amennyit az autó lámpája megvilágított. De nem állt meg. Másfél óra és otthon lesz. Ez sarkallta kitartásra. Csak hajtotta a kocsit, amelyben szólt a zene. Erősen, hogy túlüvöltse az autó zaját. És néha megropogtatta ujjait.

Az egyik ujjropogtatásnál meglepő dolog történt. Nem érezte a roppanást és nem is hallotta. Semmit nem érzett, csak azt vette észre, hogy ujjai sorban lepotyognak. Már egy sem volt a kezein, csak a tenyere tapadt a kormányra, és hiába igyekezett irányítani az autót, fenntartani a ködben láthatatlanná vált úton, nem sikerült neki. Ráadásul fagyos rémület lett úrrá rajta. Kezeit riadtan emelte maga elé, forgatta és sikoltozott. Az ujjak ettől megrémültek, összevissza szaladgáltak, fejére ültek, fülébe csimpaszkodtad. Az elszabadult autó pedig csak rohant, egyenesen neki egy megtermett fának. Az ajtó kinyílt, az emberekké vált ujjak szétszéledtek.  A férfi, magához tért. A fejét ért nagy ütéstől és a vérveszteségtől, halálra rémülten, szinte eszelőssé váltan kikóválygott az autóból, és elindult. Nem tudta merre, hova, csak bukdácsolt. A ködből időként elugrott egy, egy ujjember és riogatta őt: - Huúúúú! – Kapj el! – Durr! Utolsó erejével még lépett egyet, majd összeesett. Ujjatlan kezeit összekulcsolta maga előtt, térdeit felhúzta, és ebben a magzati pózban lehelte ki a lelkét.

- Szegény ember!

- Vajon mi történt vele?

- Nézzétek! Hiányzanak az ujjai!

- Ki tette ezt vele?

Az angyalok körbeállták a szerencsétlent. A kis Lucifer is köztük volt. Nagyapja az öreg Lucifer nem tudott rá vigyázni egyéb elfoglaltsága miatt, így rábízta az angyalokra. Köztük rosszat nem tanulhat. De Luciferke rosszabb volt száz ördögnél. Most is vöröslött az arca. Az angyalok bosszankodtak is miatta eleget. Tudták, megint rossz fát tett a tűzre.

- Te voltál? – kérdezte a Fő angyal.

Luciferke pimaszul nézett a szemébe és így felelt: - Mert állandóan törte, ropogtatta őket, mint a diót. Hát elvettem tőle, mert nem érdemelte meg, hogy ujjai legyenek!

- Azt nem te döntöd el! Ujjak nélkül semmire sem jó. És különben sem így kell meghalnia. Azonnal add vissza az ujjait!

A kis ördögfiókának nem tetszett a dolog, de nagyapja meghagyta, fogadjon szót. Így, nagy kelletlenül, visszaadta az ujjakat.

A férfi magához tért. A kormányra dőlve, erős fejfájást érzett és valami meleg csorgott végig az arcán. Ijedten kapta fel a fejét. A szélvédő csurom vér volt. – Karamboloztam!  Hasított belé a felismerés. Az ütéstől és a rémülettől felfordult a gyomra. Ki akart ugrani az autóból, de gyenge volt, szédült, így belerókázott a kocsiba. A ruhája is szutykos lett tőle. Világ életében undorodott a hányástól, most is eszelősen próbált messze kerülni tőle, ezért kibotorkált a szabadba és rángatta le magáról a ruháit. A korom sötétben, hasogató fejjel, ficamodott bokával, egy szál alsóban elindult a műút felé. Azt a pár lépést esve-kélve tette meg. Volt, hogy az útjába kerülő fűcsomóba, letört gallyba kapaszkodott.

Végre kiért az útra. Ismét elesett. Mire feltápászkodott, épp odaért egy autó…

2012-10-24