Szeretem Őt, nagyon, mert mindig nyugodtságot, bizalmat áraszt, és megértő. Végre, elmehetek a vécére! Izgulok. Kaptam zöld köpenyt, kék mamuszt. A műtőben hűvös van. De hamarosan nem fogom érezni, ebben biztos vagyok. Ismét a sálra, vele együtt rád gondolok. Kényszerítem magam, hogy a hogy a félsz ne lehessen úrrá rajtam.
Nem tudom mennyi idő telt el. Csak sóhajtozom, mint szüléskor, hogy a fájdalom enyhüljön. De az erősebb nálam. Hiába igyekszem téged előcsalogatni gondolataimmal. Fáj, amit a doktornő csinál. Egyre jobban fáj, bár tudom a fájdalomküszöböm alacsony, de tűröm. Tűröm, hogy hamar szabaduljak.
– Sikerült! – örvend hangosan a doktornő.
– Éljen! – ujjongok én is, már amennyire tudok, könnyeimmel küszködve. Nem kellett altatni! Hurrá!
Végre vége már!
Hősies viselkedés
Jutalma könnycsepp.
Jaj! Fáj a hasam! Hiába gondolok rád, és a sálra. A melegség nem segít. Sírni akarok, de nem lehet, mert ha elkezdem, nem tudom abbahagyni. Annyira tudom magam sajnálni! Igaz is, legalább én sajnáljam már magam egy kicsit, ha más nem teszi.
Újra utcai ruhában, a sál a nyakamban. Egy kis adminisztráció, tanácsok, és indulhatok haza. A busz csurig van emberekkel. Végig vonszolom magam. Ekkora mázlit! Egy husikás fiatalember mellett a belső ülés üres:
Megkértem, hadd üljek le. Megengedte. A busz nagyon rázott. Majdnem kicsalta ismét a könnyem. Behunytam a szemem, hátha tudok lazítani. Hellyel-közzel sikerült is.
Mire hazaértem, nem sok fizikai fájdalmam maradt. Azon tanakodtam, hogyan meséljem el, mi történt velem. Nem vagyok olyan ember, aki a szavakkal tudna sírni. Inkább befelé nyelem, így a külvilág számára úgy tűnhet, hogy nem is kell vele foglalkozni, hiszen semmi baja. Ám, ez messze nincs így. Bárhogy gondolkodtam, csak egyetlen szó jutott eszembe, ami érzékeltethetné az átélt borzalmakat: BÁNTOTTAK! Ez mindent elmond. Legalább is én így érzem. Benne a fájdalom, a gyengédség és vigasztalás utáni vágy. Otthon nem várt senki. Sálamat levettem. Visszakerült a helyére. Most nem táncol, nem libben. Pihen. Én is pihenek. Végre!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Megjött a doktornő:
- most már mehetünk! – mondta mosolyogva.
Szeretem Őt, nagyon, mert mindig nyugodtságot, bizalmat áraszt, és megértő. Végre, elmehetek a vécére! Izgulok. Kaptam zöld köpenyt, kék mamuszt. A műtőben hűvös van. De hamarosan nem fogom érezni, ebben biztos vagyok. Ismét a sálra, vele együtt rád gondolok. Kényszerítem magam, hogy a hogy a félsz ne lehessen úrrá rajtam.
Nem tudom mennyi idő telt el. Csak sóhajtozom, mint szüléskor, hogy a fájdalom enyhüljön. De az erősebb nálam. Hiába igyekszem téged előcsalogatni gondolataimmal. Fáj, amit a doktornő csinál. Egyre jobban fáj, bár tudom a fájdalomküszöböm alacsony, de tűröm. Tűröm, hogy hamar szabaduljak.
– Sikerült! – örvend hangosan a doktornő.
– Éljen! – ujjongok én is, már amennyire tudok, könnyeimmel küszködve. Nem kellett altatni! Hurrá!
Végre vége már!
Hősies viselkedés
Jutalma könnycsepp.
Jaj! Fáj a hasam! Hiába gondolok rád, és a sálra. A melegség nem segít. Sírni akarok, de nem lehet, mert ha elkezdem, nem tudom abbahagyni. Annyira tudom magam sajnálni! Igaz is, legalább én sajnáljam már magam egy kicsit, ha más nem teszi.
Újra utcai ruhában, a sál a nyakamban. Egy kis adminisztráció, tanácsok, és indulhatok haza. A busz csurig van emberekkel. Végig vonszolom magam. Ekkora mázlit! Egy husikás fiatalember mellett a belső ülés üres: