Szabó Gitta: Még tél volt

     Még tél volt, mikor a család, apu, anyu és mi hatan gyerekek elköltöztünk arról a csodás, mesébe illő helyről, ahol addig éldegéltünk.  Anyu, mint Hófehérke a törpék között tette egyáltalán nem könnyű dolgát.  Nem sokra emlékszem ebből az időszakból, de arra igen, hogy egy patak szaladt a ház előtt, kis híd alatt aprócska zuhatagként folyt alább a víz, és szelíden csordogált tovább. A házat erdő vette körül. Az udvarban sok állat volt. Volt ott kecske, baromfi, nyúl, volt kutyánk. Ez a kutyus egy fekete, vagy valamilyen sötétebb, nagyobb testű eb lehetett. Egyszer, úgy rémlik, a középső öcsémet a hátára ültették, úgy lovagolt rajta, mint egy huszár. De, hogy a kutyának ez tetszett-e vagy sem, ezt már nem tudom felidézni. Még egy emlékem van ebből az időszakból. A ház előtt szaladó patakban én és a nagyobbik öcsém a cipőinket tisztítottuk. A kis híd előtt. Öcsém egy hirtelen gondolattól vezérelve, kinevezte cipőjét hajónak, és útjára engedte. Nem gondolta, hogy a víz hátán tovaúszik, le a kis zuhatagon, ki tudja hová merre. A lényeg, a cipőnek nyoma veszett. Persze, mint gyermek szaladtam be apuékhoz, elmondani mi történt. Mire ők kinéztek az ablakon, öcsém az udvarban szaladgált, és egy bottal ütötte magát és sírt.

Többre nem emlékszem. Bár ahogy így írom ezt a kis memoárt, eszembe jutott még egy aprócska mozzanat. Anyám kezét látom, ahogy csipedett tésztát csipkedett. Oly sebesen jártak ujjai, hogy a tésztaszemek egymást érték estükben. Eszembe jutott még valami. Egy este, mikor nővéremmel tejért mentünk a faluba, késő volt és sötét mire hazaértünk. A híd közelében hallottuk meg édesapánk füttyszavát - istenien tudott fütyülni. A két kisujját egymás mellé tette, és úgy fütyült -, és valaki azt mondta egy kutyának: - Csitt! Ettől nagyon megrémültünk.

     Akkor, kisgyermekként nem tudtuk, hogy apu lehetett az, aki rendreutasította a kutyánkat. Minden esetre ma is előttem van a tejcsarnok, vagy nem is tudom hogyan nevezték akkoriban azt a helyet, ahol a friss tejet amolyan hengerek között folyatták át, és mintha a meleg tej íze, illata is itt lenne érzékszerveimben, de lehet mindezt csak kitaláltam magamnak, hogy legyen emlékem!? Nem tudom! Nem emlékszem. Mint ahogy arra sem, hogy mikor és hogyan történt, hogy anyu megbetegedett. Ezért kellett elköltözni. Elköltöztünk, ott hagytuk a boldogságot, és emlékszem a falon felakasztva ott maradt üveggyöngy nyakláncunk is. Az enyém és a nővéremé. Egyformák voltak.

     Anyai nagyanyánkhoz költöztünk.  Vagyis abba a házba, amelyben mama lakott, és anyu testvérei. Úgy emlékszem ez egy hosszú ház volt, benne, egymás mellett sorakoztak két oldalról, középen egy folyosóval a lakások.  Mama az előrébb eső lakásban élt. Mi, anyu, a nővérem és a nagyobbik öcsém a legutolsó szobába kerültünk. Hogy apu és a másik három testvérem hol éltek nem tudok rá visszaemlékezni, csak gondolom, hogy mamánál, mert a legkisebb testvérem Hugi, még csak másfél éves volt, így állandó figyelmet igényelt.

     Egyszer, egy tavaszi napon, kint kergettük a labdát az utcán. Emlékszem a lejtőn elgurult a labda és én utána eredtem. A lábammal próbáltam megállítani, úgy hogy ráléptem, de az a fránya labda kigurult a lábam alól, én elestem, és beütöttem a fejem az útba, amit nagy, éles kövek tarkítottak. Nagy sírás-rívás, majd csöpögő vér. Felhasadt a szemem és halántékom közötti részen a bőr. Mázlim volt. Valaki biciklivel vitt be a korházba – így emlékszem -, éterrel elaltattak és bevarrták a sebet. Leragasztották.  A nővérem - talán félt -, nem akart egy ágyban aludni velem. Emlékszem, anyu békésen csitítgatta a betegágyából. Arra nem emlékszem, végül együtt aludtunk-e, vagy öcsi mellé feküdtem? Ez az egy emlékem maradt anyumról, amikor beszélt hozzánk, de a hangját így sem tudom felidézni.

     Nem sokkal ezután történt, egy hajnalban, hogy felébredtem. Nem tudom mire, de amikor felpillantottam, megláttam anyut, ahogy hálóinge szélét felemelve a combját nézi. Én is odanéztem, és a combja tele volt tűszúrásokkal. Aztán, egyszer csak azt mondták, anyu meghalt.  Nem emlékszem rá, hogy hogyan, mikor, miért nem láttam, és vettem észre a bajt, csak arra emlékszem, keresztapám nyakában ülök a temetésen. És egy érzésre még, hogy szerettem volna anyu után ugrani. Majd arra emlékszem keresztanyámnál - ő nem a keresztapám felesége, hanem mindketten apu testvérei-, arról folyik a szó, hogy maradjak nála, mert ő úgy szeret engem, és neki csak fia van, de én apukámmal akartam menni. Hát mentünk, mindannyian. Apu, a hat gyerek és felköltöztünk apai nagyanyánkhoz.

Anyu halálával bezárult a boldogság kapuja. Sosem pillantottunk vissza bele, kicsit sem nyitottuk meg, hogy emlékezzünk. Így most itt ülök, és próbálok minden apróságra emlékezni. de nincsen mit felidéznem. Valahol, nagyon mélyen a lelkemben el van temetve. A következő tizenöt évről nem szívesen beszélek. Inkább csak azt őrzöm belőle, hogy mamának köszönhetjük, hogy a család együtt maradhattunk. Hogy ismerjük egymást, még ha a kapcsolattartás elég laza is.  

     Már felnőtt fejjel, ifjú asszonyként, fiatal anyaként adatott meg nekem, hogy végre HAZA menjek szülővárosomba, HAZA oda, ahol korai gyermekéveimet töltöttem, ahol még teljes volt a család. HAZA anyuhoz!

Életem egyik legnagyobb csodáját kaptam első látogatásunkkor. Nénje, apu egyik nővére, elvitt minket a temetőbe anyuhoz, és mutatta, hogy ennyi hosszú éven át, ápolták, gondozták hantját. Betonkerettel vették körbe, hogy legalább annyi védelem legyen sírjának, és hogy a sárban is oda tudjanak menni hozzá, és emlékezni rá egy kicsit. Hinni nem akartam, hogy létezik ilyen! Hogy nénjéék mekkora, nagy dolgot vittek véghez, hogy megőrizték, megmentették nekem anyu sírját az idő, pusztító fogától. Nincs semmi, amivel ezt meghálálhatnám. Nincs oly érték, ami méltó lehetne a köszönetre.

     Azóta sok tél telt el, azóta már bátyja is elment közülünk, nincs már unokatesóm, csak nénje, aki immár egyedül gondozza és vigyázza anyum és az ő saját szeretteinek sírját. Azóta kapott anyum sírkövet, így védve teljes nyugalmát és könnyítve nénje dolgát. Azóta nyugodtabb vagyok én is, még akkor is, ha ugyanolyan ritkán tudok hazamenni, mint azelőtt, és már nem fáj annyira a szívem, bár minden dobbanása haza vágyik.

     Örök hálával tartozom nénjének és az övéinek! Most, ezzel az írással, igyekszem kicsit törleszteni adósságomból!

                                                KÖSZÖNÖM!

2015-10-15