Szabó Gitta: Volt egy kutyánk

            Sosem felejtem azt a napot, amikor a zsemleszínű, játékos, kedves kis kutyát örökbe fogadtuk. Annak idején a tv-ben láttuk meg, több más elhagyott társával együtt. Keverék volt. Tacskó és még valami más, de nem tudtuk milyen. Aranyos volt, édes, és csodaszép. A gyerekeket, akik akkoriban tizennégy és kilenc évesek voltak, azonnal megszerette. Főleg a kislányt.  Szomorú dolog juttatott bennünket ehhez a lépéshez, méghozzá a nagymama halála. Szerettük volna, ha a gyerekek mellett van egy kis lény, aki igazán szereti őket és ragaszkodik hozzájuk. A hazaérkezés nem volt egyszerű. Vagyis inkább a fogadtatás. Mert bizony a nagypapa nem örült neki. Zokon vette, megsértődött, szinte sírva fordított hátat nekünk. Ő nem akarta, hogy kutya kerüljön a házhoz. Napokig sírtunk, mert akkora volt a feszültség miatta, és mert egyáltalán nem volt biztos, hogy nálunk maradhat.  Majd lecsillapodtak a kedélyek, a papa látta, rendesen takarítunk a kutya után, nincsen semmi probléma, így megnyugodott. Morzsi szobakutya lett, hiszen a papa nem akarta a kertbe.

Hát nem ellenkeztünk.

            Emlékszem, nem egyszer megtörtént, hogy munkából hazaérve, a kutyuska lábnyomait a konyhában a padon fedeztük fel. Volt olyan eset is, hogy a kisszoba ablakában hasalt, és onnét szedtük ki őkelmét. Egyszer aztán egy ismerős javasolta, mielőtt elmegyünk otthonról, pakoljuk fel a padra a székeket, és köszönjünk el a kutyustól. Így is tettünk. Morzsi megnyugodott, tudta nem hagyjuk el, és már örömmel, farkcsóválva fogadott minket.

Sok kellemes emlék fűződik hozzá.

            Egyszer nyaralni mentünk Kiskunhalasra. Én voltam a kutyapesztra, amíg a család úszni ment. Ám, egy alkalommal közösen mentünk pancsolni és a kutya magára maradt. A drága szentem, valahogy meglógott, és egyenesen bevette magát a gyerekmedencébe, ott hűtötte magát. Nagy sikongatásra lettünk figyelmesek, akkor láttuk, hogy a mi kincsünk okozza a felfordulást. Máskor meg sétáltatás közben megszökött a kis gazditól, és szegény gyerek úgy ment iskolába, hogy elveszett a kutyája. Úgy töltötte a napját aggódva, hogy vajon mi lehet az ő kedves barátjával. A keresés során, egyszer csak megláttam amint hátsófelét vígan riszálva szalad a másik irányba. Utána mentem, becserkésztem. Mert ő nem tudta, amit én, hogy abból az irányból amerre szaladt, csak egy felé vezet az út.

És én ott vártam.

            Hogy miért mesélem el ezeket? Mert ez a drága kutyuska, a gyermekeim szeretett állatkája, már három éve nincsen köztünk. Azon a nyáron borzasztó meleg volt. Sokszor a negyven fokot is elérte a higany a hőmérőben. Egy hétvégi napon Morzsi kutyánk az oldalára feküdt. Nem láttuk, csak már azt, hogy rángatózik. Nem tudtuk mit kezdjünk vele. Megijedtünk, de végül is sikerült felállítsuk. Azt hittük esetleg csak csúszik a kis lába kövön. De nem! Miután felállt láttuk, hogy bizony más baj van, és rémisztő volt még nézni is. Csak keringett, ment neki mindennek. A gyerekek szíve, ó, jaj! Úgy sajnáltam őket! Végül kihívtuk az orvost, aki adott neki injekciót, és azt mondta: - Epilepsziás roham és lehet, agydaganat okozza. Ha újra előfordul, biztosan az a baja.

 Jó egy hónap is eltelt, a következő rohamig. Már el is felejtettük az előző esetet. Éppen moziba készültünk. Morzsit, indulás előtt még kivittük pisilni az udvarra. Hirtelen megint rájött a roham. Ment amerre a feje vitte, húzta. Belement a drótba, neki a kerti csapnak. Esett, kelt, lihegett, lógott a nyelve. Végtelen aggódás és fájdalom telepedett mindenkire.

Morzsi már tizenegyedik éve élt velünk, ami azt jelentette tizenhárom éves körül volt. Végül odalyukadtunk ki, hogy hívjuk az orvost, és valószínűleg el kell altatni szegényt. Az ifjúság szemeiben is ott égett a fádalom, arcukra is kiült. Fájt látni a sápadt arcukat. Elküldtük őket a moziba, ne lássák, mi történik szegény kutyával. Tudtam, és most, hogy írom, most is érzem, a lányom, a kis gazdi biztosan összeomlott volna. Hát elküldtük őket.

Sírva mentek el.

            Megjött az orvos. Sajnálta a kutyuskánkat, minket is, hisz e sok év alatt hozzávittük mindig beoltatni, vagy ha beteg volt.

Nem kellett mondjon semmit. Tudtuk mi a baja. Adott neki injekciót, amitől elkábult. Megnyugodott. Az, az okos kis feje csak úgy ernyedten, magatehetetlenül feküdt a tenyerünkben. Végül megbeszéltük az orvossal, nem akarjuk tovább kínozni, altassuk el. Megértette, és helyes döntésnek tartotta. Azt mondta, Ő elviszi. A rendelőben elaltatja, és az elszállításról is gondoskodik.

Felemelte. A mi kedves kis kutyánk, mint egy rongybaba lógott erős karjaiból lefelé.

Óvatosan betette az autóba. Egy plédre fektette, és félre állt. Hagyta, hogy elköszönjünk tőle, majd elment. Ennyi volt. Mire a gyerekek megjöttek, már nem volt kutya. De legalább nem látták abban az állapotban.

            Azóta sokszor belém hasít a fájdalom, hogy vajon hogyan történt, hová vitték, és hogy fáj, hogy nem voltam vele, nem vigyáztam rá! Most is potyog a könnyem. Sokszor látom, mikor jövök hazafelé az utcában, amerre sétáltatni szoktuk, fehér szellemét, ahogy kísér engem. Tudom, hogy velem van, érzem!

Itt legbelül.

2012.05.23