Életmentő érem helyett

„De jó! Holnap végre utazunk! Tíz nap a Balatonnál! Végre együtt lesz az egész család.” – futott át a fején a gondolat, miközben kisfiát altatta. Miután a gyermek elaludt, ő igyekezett minél több holmit összecsomagolni az utazáshoz. A nagyobbik gyermek kint játszott az udvaron édesapja és a nagyszülők felügyelete mellett. Odakint ezer ágról sütött a nap, ragyogott minden. Eddig rendben zajlottak a dolgok. Semmi különleges nem törte meg a nap mentét, majd délutánra fordult az idő, a nap is átkúszott a horizont másik oldalára, mikor megérkezett az édesapa bátyja a családjával együtt. Látogatóba jöttek a nagyszülőkhöz, hisz az ő szüleik voltak. Édesanya a csomagolás befejeztével, és a kisfiú felébredése után csatlakozott a családhoz. A gyerekek nagy rajcsúrozással játszottak a számukra elkerített homokozóban, és a felfújható medencében, amiben kellemesen meleg volt már a víz. A felnőttek beszélgettek. A fiatalasszony fáradt volt, ideges és izgatott a következő napi utazás miatt. Az előttük álló tíz nap várakozással töltötte el. Ezért eshetett meg, hogy ingerülten reagált. Tett egy epés megjegyzést.
    A beszélgetés folyt tovább, semmi nem jelezte a vihar közeledtét, majd a vendégek lassan elköszöntek, a testvér kellemes utazást kívánt, és távoztak. A nap is lemenőben volt, utolsó sugaraival simogatta még a gyermekek kipirult arcát. A szülők felmentek lakásukba folytatni a csomagolást. Nem is tudni hogyan, de heves vitába keveredtek. Nagyon összevesztek azon, amit a fiatalasszony mondott a sógorának. Szó, szót követett. Ajtók csapódtak, és az asszony hangos sírásban tört ki. Nem tudni meddig rázta a sírás, bántotta férje igaztalan vádaskodása, de igyekezett legyűrni bánatát, hisz másnap utaznak. És azt sem akarta, hogy a gyermekek meglássák kisírt szemeit. Hidegvízben megmosta arcát, megpaskolta, frissítette, hogy eltűnjön a pirosság róla.
    Elérkezett a reggel. A vekker korán szólt, és az előző napi sírástól kissé duzzadt szemekkel ébredt az asszony. Ám most más volt a helyzet.  Hisz utaznak, és ennek mindenki örül. Bepakoltak az autóba, elköszöntek a nagyszülőktől, és irány a Balaton. Másfél, két óra alatt oda is értek. Már messziről érezni lehetett a Balaton vizének illatát a levegőben.  A SZOT üdülőben hamarosan elintézték a formaságokat, megkapták a kulcsokat. A szobában hűtő, tv, pótágy, szekrények, fotelok, kis fürdő fogadta őket. Micsoda kényelem! Jó volt végre megpihenni.
    A szobához hatalmas erkély is tartozott, oda helyezték ki a strandoláshoz használatos dolgokat. Gumimatrac, felfújható strand labda, homokozó játékok, úszógumik, majd átöltöztek és indultak kifelé, hogy birtokba vehessék a gyönyörű zöld gyepet. A hatalmas fák árnyékában leterítették a plédet. A fiúk a mini golf pályához mentek, míg a lányok a felfújható matraccal kezükben beviharzottak a vízbe. Végre!!!
    Önfeledt játékba kezdtek. Egymás alól húzogatták ki a matracot.  Egy rossz mozdulat és az asszony elsüllyedt a derékig érő vízben. Próbált kapaszkodni, de a vízben nem tudott biztos támaszt találni. Pánik fogta el, eszébe jutott, hogy nem is tud úszni, hogy milyen buta dolog volt ez a játék, hiszen nem vigyázott és bajba sodorta kislányát is. Közben segítségért kiabált, nyelte a vizet, köhögött, és egyre nagyobb feketeség vette körül. Majd valaki megfogta a kezét, és már is talpon volt.
    A kislánya volt, aki segítőkezet nyújtott neki. Az, az éppen csak hét éves kicsi lány.
     – Gyere szívem, menjünk ki a partra – mondta a mama. Próbált erős maradni, és nem sírva fakadni. Egymás kezét foga igyekeztek a partra, magukkal húzva a matracot is.  A fiatalasszony számára ez az út volt élete leghosszabb útja. Azt hitte sosem érnek ki, az ájulás kerülgette, lábai remegtek, de ösztöne erős volt, és nem akarta gyermekét további izgalomnak kitenni.  „Szegény kicsi lány! Mennyire megijedhetett?”
    Lerogyott a fűbe, a leányka pedig apjáért szaladt. Sietve jöttek mind hárman.
    - Mi történt? - kérdezte a férj rémülten.
Az asszony addigra már összeszedte magát, és igyekezett mosolyogva válaszolni, hogy a gyermekeket ne riassza meg még jobban.
    - Semmi! Csak ittam egy kis vizet. Lecsúsztam a matracról, elsüllyedtem, kiabáltam – felelte a lehető legegyszerűbben. A kislánynak is megeredt a nyelve:
- Először azt hittem, csak viccelsz - mondta, és mamájához bújt – de nem kiabáltál. Akkor, előbb fogtam volna meg a kezed.
    - Pedig én tisztán hallottam a hangomat, ahogy kiabálok – válaszolt a mamája.
    Csend telepedett közéjük. Hogy oldja a feszültséget, a kislány felé fordult, és így szólt tréfásan:
- Ha hazaértünk, készítek neked egy életmentő jelvényt. Jó lesz? – kérdezte. Óvatosan felállt, kézen fogta gyermekeit, és még mindig reszkető, bizonytalan léptekkel visszatértek a korábban birtokba vett szobába pihenni.

(Szabó Gitta: 2011-03-25)