Morzsi története

    Sosem felejtem azt a napot, amikor a zsemleszínű, játékos, kedves kis kutyát örökbe fogadtuk. Annak idején a tv-ben láttuk meg, több más elhagyott társával együtt. Keverék volt. Tacskó és még valami más, de nem tudtuk milyen. Aranyos volt, édes, és csodaszép. A gyerekeket, akik akkoriban tizennégy és kilenc évesek voltak, azonnal megszerette. Főleg a kislányt.  Szomorú dolog juttatott bennünket ehhez a lépéshez, méghozzá a nagymama halála. Szerettük volna, ha a gyerekek mellett van egy kis lény, aki igazán szereti őket és ragaszkodik hozzájuk.
    A hazaérkezés nem volt egyszerű. Vagyis inkább a fogadtatás. Mert bizony a nagypapa nem örült neki. Zokon vette, megsértődött, szinte sírva fordított hátat nekünk, úgy vonult vissza a lakásában. Azt tudni kell, kétlakásos családi házban éltünk együtt, egy kerttel, és Ő nem szerette volna, hogy kutya kerüljön a házhoz.  
Napokig sírtunk, mert akkora volt a feszültség a kutya miatt, hogy egyáltalán nem volt biztos, hogy nálunk maradhat.  Majd lecsillapodtak a kedélyek, a papa látta rendesen takarítunk a kutya után, nincsen semmi probléma, így ő is megnyugodott. Morzsi szobakutya lett, hiszen a papa nem akarta a kertbe. Hát nem ellenkeztünk.
    Emlékszem, mikor munkából hazaértünk, a kutyuska lábnyomai a konyhában a padon volt látható. Tudtuk, megint felugrott rá. Volt, hogy a kisszoba ablakából szedtük ki őkelmét. Míg nem aztán egy ismerős javasolta, mielőtt elmegyünk otthonról, pakoljunk fel a padra, és köszönjünk el tőle. Így is tettünk. Morzsi megnyugodott, tudta nem hagyjuk el, és már örömmel, farkcsóválva fogadott minket.
    Nagyon sok kellemes emlék kötődik hozzá. Egyszer nyaralni mentünk Kiskunhalasra. Én voltam a kutyapesztra, amíg a család úszni ment. Ám, egy alkalommal közösen mentünk pancsolni, és a kutya magára maradt. A drága szentem, valahogy meglógott, és egyenesen bevette magát a gyerekmedencébe, ott lubickolt. Máskor meg sétáltatás közben megszökött a kis gazditól, és szegény gyerek úgy ment iskolába, hogy elveszett a kutyája. Szerencsére, mikor én hazafelé jöttem, megláttam a hátsófelét amint éppen vígan szalad a másik irányba. Hát becserkésztem, mert ő nem tudta, amit én, hogy abból az irányból csak egy felé vezet az út. És én ott vártam.
    Hogy miért mesélem el ezeket? Mert ez a drága kutyuska, a gyermekeim szeretett állatkája, már három éve nincsen köztünk. Azon a nyáron borzasztó meleg volt. Sokszor verte a negyven fokot is a higany a hőmérőben. Egy hétvégi napon Morzsi kutyánk az oldalára feküdt. Nem láttuk, csak már azt, hogy rángatózik. Nem tudtuk mit kezdjünk vele. Megijedtünk, de végül is sikerült felállítsuk. Azt hittük esetleg csak csúszik a kis lába kövön. De nem! Miután felállt láttuk, hogy bizony más baj van, és rémisztő volt nézni. Csak keringett, ment neki mindennek. A gyerekek szíve ó, jaj, majd megszakadt az aggódástól!     Végül kihívtuk az orvost, aki adott neki szurit, és azt mondta: - epilepsziás sokk, és lehet, agydaganat okozza. Ha még előfordul, biztosan daganat okozza. Jó egy hónap is eltelt, a következő rohamig. Már el is felejtettük korábbi esetet. Éppen moziba készültünk, Morzsit még előtte kivittük pisilni, stb. az udvarra, mikor ismét rájött a roham. Ment amerre a feje húzta. Belement a drótba, neki a kerti csapnak. Esett, kélt, lihegett, lógott a nyelve. Végtelen aggódás és fájdalom telepedett mindannyiunkra. Ekkor Morzsi már tizenegyedik éve élt velünk, ami azt jelentette tizenhárom éves körül volt. Végül odalyukadtunk ki, hogy hívjuk az orvost, és valószínűleg el kell altatni szegényt. Az ifjúság szemeiben is ott égett a fádalom, arcukra is kiült. Rossz volt nézni őket. De elküldtük őket a moziba, ne lássák, mi történik szegény párával. Tudtam, és most, hogy írom, most is érzem, a lányom, a kis gazdi biztosan összeomlott volna. Hát elküldtük őket. Sírva mentek el.
    Megjött az orvos. Sajnálta a kutyuskánkat, minket is, hisz ez idő alatt hozzávittük mindig beoltatni, vagy ha beteg volt, kezelésre. Nem kellett mondjon semmit. Tudtuk mi a baja. Adott neki ismét szurit, amitől elkábult. Megnyugodott. Az az okos kis feje csak úgy ernyedten, magatehetetlenül feküdt a tenyerünkben. Végül megbeszéltük az orvossal, nem akarjuk tovább kínozni, altassuk el. Megértette, és helyes döntésnek tartotta. Azt mondta, Ő elviszi. A rendelőben elaltatja, és az elszállításról is gondoskodik. Felemelte. A mi kedves kis kutyánk, akár egy rongybaba lógott a karjaiban.
Az orvos betette az autóba. Egy plédre fektette, és félre állt. Hagyta, hogy elköszönjünk tőle, majd elment.
    Hát ennyi volt. Mire a gyerekek megjöttek, már nem volt kutya. De legalább nem látták abban az állapotban. Azóta sokszor belém hasít a fájdalom, hogy vajon hogyan történt, hová vitték, és hogy fáj, hogy nem voltam vele, nem vigyáztam rá. Most is potyog a könnyem. Sokszor látom, mikor jövök hazafelé az utcában, amerre sétáltatni szoktuk, fehér szellemét, ahogy kísér engem. Tudom, hogy velem van, érzem, itt legbelül.

(Szabó Gitta: 2011-03-18)