A meglepetés

Gimnáziumi éveim alatt megismerkedtem az internet világával. Akkoriban már írogattam, főképpen meséket. A gyerekeimnek meséltem, majd egyszer elérkezettnek éreztem az időt, hogy a külvilágnak is megmutassam, amit tudok.  Így keresgéltem a neten, és találtam egy társaságot. Tetszett a neve, jó csengése volt, ezért megnéztem miről is szól. Írás, művészetek, pályázatok. Izgalmasnak tűnt. Gyorsan jelentkeztem közéjük. Ebben a közösségben találtam rá arra az emberre, aki végül a fogadott testvérem lett, és akinek a meglepetés készült. Emlékszem, egy versére reagáltam, ami valamiért nagyon megérintette a lelkem. Ő visszaválaszolt, hálás volt, amiért elolvastam írását, és a levelemnek nagyon örült. Nos, így kezdődött a mi barátságunk.

Egyre többet tudtam meg róla, megismertem szomorú és hányattatott sorsát, és kínkeserves hétköznapjait. Legnagyobb tragédiáját, daganatos betegségét, oly méltósággal viseli, oly lelkierővel és mérhetetlen szeretettel éli meg, hogy bőven jut belőle mások számára is. A számítógép, az internet hozta meg számára is a lehetőséget, hogy kinyíljon, hogy emberekkel tudjon beszélgetni, hogy megmutathassa a világnak, így is lehet alkotni, jól alkotni! Lelki támogatást nyújtani más elesett embereknek.

Mikor személyesen is tudtunk találkozni, az maga volt a csoda. Csillogó szemei, derűs arca, kimért beszéde, semmit nem árult el azokról a kínokról, amiket nap, mint nap megél. Oly sűrű, szinte tapintható az a gyengédség, amit egymás iránt táplálnak a párjával, hogy teljesen kicserélődve térek mindig haza tőle. Sajnos a távolság, és a pénz nagyúr, és nem tudok oly sűrűn szaladni hozzá, mint ahogy azt szeretném.

Már két éve tagja voltam ennek az alkotó közösségnek, már sok barátságot kötöttem, és közeledett a Karácsony. Fogadott testvérem egyénisége a világhálón keresztül nem csak engem érintett meg, hanem, többek között ennek a társaságnak a vezetőjét is A-t, és mivel tudta, hogy mi milyen jóban vagyunk, egy kéréssel, kérdéssel fordult hozzám; - ki kellene adatni az egyik könyvét!  Remek ötletnek tartottam.  A kézirathoz nem volt nehéz hozzáférni, hiszen nekem, a fogadott huginak megvolt mind.

Elkezdődött a munka. A kéziratból ki kellett szedni a fotókat, lektorálni, szerkeszteni, tördelni, a fotókat visszailleszteni, árkalkulációt kellett kérni a nyomdától. Sok, sok izgalmas nap telt el a szervezéssel. Közben versenyt futottunk az idővel. A pénzt előteremteni volt a legnehezebb. A mi kis baráti társaságunk tagjai is segítettek anyagilag, de e mellé szponzort is kellett keresni. Ekkor fogtam a klaviatúrámat, és írtam egy hivatalhoz, elmeséltem miről van szó, és lám-lám, segítettek. Igen izgalmas volt a várakozás, mert egy ilyen hivatalos dolog mindig sok időt vesz igénybe, ami egyre csak fogyott.  Végül sikerült! Megkaptuk az anyagi támogatást!  Boldogok voltunk!

A nyomdai munkák már nem tartottak sokáig. Hamar kezünkben tarthattuk a meglepetés könyvet. Egyszerűen gyönyörű volt!
A munka ezzel még nem ért véget. Meg kellett szervezni a látogatást.  Mikor, melyik vonattal kell menjünk, hol tudunk aludni? Majd elérkezett az indulás ideje. A vonatnál találkoztam A-vel, aki láthatóan nyögött a könyvek súly alatt, de öröm ült az arcán. A vonat zötyögött velünk, és mi csak találgattuk, vajon hogy fog reagálni az én nővérem?

Lassan megérkeztünk. A hidegtől és izgalomtól kipirult arccal köszöntöttük a háziakat. Hárman, mert időközben csatlakozott hozzánk egy másik írótársunk is. Kis beszélgetés után, előálltunk az ajándékkal. Egy könyvet adtunk fogadott teszvérem kezébe. Csendben figyeltük, mi fog történni. A bomba robbant! És hatásos volt. Ő csak nézte, nem is értette mi az, mi van a könyv borítójára írva, és miért van az ő fotója rajta. Majd lassan feleszmélt, ránk nézett, és a boldogságtól könny csillant szemeiben. Élete vágya, dédelgetett álma vált valóra. Ott tartotta remegő kezeiben, érezte illatát. És olyan nagyon hálás volt!

Az igazi meglepetés még ezután következett. Azt az egy könyvet visszakértem tőle, hogy az, az enyém, és az övé kint van a táskában. A., behozta a táskát, és kérte a ház asszonyát, hogy nyissa ki. Ekkor kerekedett csak el igazán a szeme, amikor meglátta azt a halom könyvet.  Hang nem tudta elhagyni ajkait a csodálattól. Én pedig igyekeztem minél több fotóval megörökíteni az eseményeket, hiszen annak a sok kedves adakozónak is be kellett számolni a történtekről.  
Az én testvérem végig lapozta a könyvét. Alaposan szemügyre vette. Majd következett a legfárasztóbb feladat, ami csak várhat egy saját kötettel rendelkező ÍRÓNŐ-re, még pedig a dedikálás.  

Csodás volt ez a Karácsony!  Isteni érzés volt jó tündérnek lenni.  Férje csendben mosolygott, nézte asszonya örömtől sugárzó arcát, és ő maga is boldog volt.
Így történt, hogy sok, egyébként idegen ember, akik még sosem látták egymást, csak közös az érdeklődési körük, egy csodás, életre szóló ajándékkal lepték meg társukat. Mert a szeretet megtérül! Hidd el, kedves olvasó!

(Szabó Gitta: 2011. február 25. Budapest)