3. rész
Gitta 2009.06.09. 11:25
bányában--> találkozás verikával
............
A kislány mamája hasára tette kezecskéjét, majd rémülten el is rántotta.
- Mozog a hasad! – kiáltotta tágra nyílt szemekkel.
A mama elnevette magát.
- Hát persze, hiszen a testvérkéd rugdalózik.
- Nem szeret téged?
- Dehogy nem! Most azért rugdalózik, mert örül, hogy megsimogattad.
Ibolyka vidáman szaladt ki az udvarra, testvérei közé, és elújságolta a nagy hírt: - Anyunak lesz új babája! Halljátok! – kiabált, mert testvérei a nagy hancúrozásban nem figyeltek rá. Ettől abba maradt a ricsajozás, és minden szempár a nagylányra figyelt. Mind köré gyűltek. Tünde, Béluska, Julcsi, Pannika és Jancsi is.
- Ez igaz?
- Honnan tudod?
- Ki mondta neked? – vágtak egymás szavába a gyerekek.
- Most simogattam meg – mondta büszkén Ibolyka.
- Mi is akarjuk! – követelőztek a többiek is. Ők sem akartak kimaradni semmiből.
Az idős hölgy kiszólt nekik, hogy ha csendben maradnak, bemehetnek egy rövid időre a mamájukhoz.
A gyermekek néma csöndben, szép sorjában bevonultak édesanyjuk ágya mellé.
- Na? Mire vagytok kíváncsiak?
- Hol van a baba? – kérdezték kórusban a gyerekek.
- Itt, ni! – mutatott kerek pocakjára az anya.- Mire apa hazajön, a baba is megszületik.
- De jó! Meglepjük apát! Biztosan nagyon örül majd! – ujjongtak az apróságok, és már szaladtak is tovább, ki az udvarra játszani.
A madarak ébredezni kezdtek, és a „fiókákat” is felébresztették.
- Eszternek megint gyermeke lesz! Hogyan fog kibírni még egy szülést? De, nem! Nem lehet semmi baja! Különben is, csak álmodtam az egészet.
A madarak szárnyaikkal csapkodtak, hogy felfrissüljenek. Az anyamadár csőrével megböködte fiókáit. Biztos akart lenni, hogy mind kettő meg van még.
- Krr! Hozz nekik enni! – fordult párjához.
- Már repülök is! – mondta, és sebesen elrepült.
- Te, hogy aludtál? – kérdezte Mihály a törpétől. – Mert én bizony nagyon rosszul.
- Nem értem! Hogy tudtál ilyen finom, puha ágyban rosszul aludni?
- Tudod, álmomban otthon jártam. Az asszony gyermeket vár.
- És ez olyan rossz hír?
- Haza kell mennem!
- Azt nem teheted! Tudod jól.
Mihálynak nem volt ideje válaszolni, mert megérkezett a nevelőapjuk a reggelivel. Barátságosan nyújtotta feléjük a világ legfinomabb madár csemegéjét, a szép kövér gilisztákat. A fiókák elsápadtak, amikor meglátták a reggelijüket. Fejüket rázták, kezüket pedig szájukra tapasztották.
A madár először türelmesen hajlongott utánuk, majd egyre dühösebben toporgott a fészek szélén. Időnként meglebbentette hatalmas szárnyait.
- Krr! Egyetek gyorsan, mert apátok lesz, és akkor, jaj nektek! – bökdöste a mama az ellenkező fiókákat, de azok hajlottak a szép szóra. Továbbra sem ették meg a gilisztákat, pedig a szülők szerint nagyon egészséges eledel. Ám hiába volt minden próbálkozás, mert a giliszták még mindig ott tekeregtek az apamadár csőrében. Mellesleg ők egyáltalán nem bánták, hogy a fiókák ilyen válogatósak.
A nagy madár csőre körül borzasabban álltak a tollpihék. Mihály és Csupor vadul tekergették a nyakukat, kibúvót keresve ebből a szorult helyzetből. De a madár egyre mérgesebbé vált. Dühében csipkedni kezdte engedetlen fiókáit.
- Jaj! Nee! – sipákoltak minden csípés után.
- Krr! Krr! – űzte a madár a két embert, akik úgy kapkodták kezüket, lábukat, mint akik táncolnak. Ügyeskedtek, hátha kikerülhetik a csípéseket, de ez nem mindig sikerült.
Az egyik csípés után nagy durranás rázta meg a fészket. Aztán még egy, és még egy. Ettől fogva minden csípést egy durranás követett, és a titokzatos gyümölcstől felfúvódott fiókák egyre vékonyabbá váltak. A következő csípést kísérte a leghangosabb durranás, amitől a két nagy madár riadtan repült ki a fészekből.
Mihály és a törpe egy pillanatig sem tétovázott. Gyorsan körbejárták a fészket, hátha találnak valami menedéknek valót. Az egyik szalmaszál mögött egy repedésre lett figyelmes az éles szemű törpe.
- Mihály! – suttogta. – Azon a résen átférünk.
- Próbáljuk meg gyorsan! – osont oda Mihály. – Nem szeretném, ha ezek a madarak idő előtt visszatérnének. – és fürgén mászni kezdett felfelé a szalmaszálon. Mikor felért, lehasalt. Kezét nyújtotta Csupor felé. Ám a törpe hiába nyújtózkodott, még így is túl messze volt a kéz.
- Siess már! Nem érünk rá totojázni!
- Sietek, de túl magasan vagy! – lihegett a kis ember.
- Krr! Krr! – hallatszott a közelgő madarak rikoltozása.
- Gyerünk Csupor!
De a kis törpe bárhogy igyekezett, nem sikerült felkapaszkodnia.
Látta ezt az elkeseredett küzdelmet a giliszta, aki még mindig ott pihegett a fészek egyik zugában. Nagyon megsajnálta a két embert.
- Majd én segítek! – óvatoskodott elő rejtekéből. – Mert meghagytátok az életem, most én is megmentem a tietekét.
- De, hogyan? Mit tudsz te tenni?
- Majd meglátod – mondta. – Csak vedd le a cipődet. Kösd a nyakadba, állj a barátod keze alá és emeld meg az egyik lábad, kissé.
A törpe mindenben szót fogadott, mivel jobb ötlete nem volt, és az idő sürgette. A giliszta tekeregni kezdett, mintha kígyó lenne, azután a farkával megcsiklandozta a törpe meztelen talpát. A törpe nagyon csiklandós volt, ezért már az első alkalomnál akkorát ugrott, hogy ő maga is meglepődött, hogy ilyet is tud, és egykettőre megmarkolta Mihály kezét.
Ebben a pillanatban feltűnt a madár, hatalmas árnyékot vetve a fészekre.
- Krr! – mondta haragosan.
Mihály kővé dermedten nézte a madarat. A törpe pedig ott lógott félúton a fészek alja és barátja között.
- Húzz! – sziszegte!
Mihály egy csapásra magához tért kábulatából, hirtelen felrántotta a törpét, aki ott landolt mellette a fészek tetején.
- Most nem figyel! – súgta Mihály. – Gyorsan be abba a lyukba! Kéz a kézben ugrottak egyszerre.
- Áá! – sikoltottak.
Egy hosszú, sötét csőben zuhantak lefelé. Olyan szűk volt, hogy a madár ejtette sérüléseket, még jobban felsértette. Mihály és csupor, jajveszékelve értek földet. Néhány másodpercig mozdulatlanul ültek. Várták, hogy szemük megszokja a sötétséget.
- Hol vagyunk? – néztek körbe kíváncsian. Mikor már alaposan szemügyre vették az új környezetüket, óvatosan felálltak. Tapogatózva haladtak egy világosabb nyílás felé. Ott megálltak.
- Mi ez? – forgolódott, fejét a magasba emelve Mihály.
- Az ott fent ugyanolyan nyílás, mint amin keresztül idepottyantunk. Összeköti a külvilágot a bányával – válaszolt a törpe.
- Azt mondod, hogy egy bányában vagyunk?
- Úgy bizony! Méghozzá abban, amelyiket kerestük, ahonnan a bányarémet kell kiszabadítanod!
- Akkor ne tétovázzunk! Hol az a rém?
- Valahol itt kell lennie – szólt a törpe, és elindult előre, egyenesen az orra után. Hamarosan beleveszett a sötétségbe. Mire Mihály észbekapott, a törpe már el is kanyarodott az egyik elágazásnál.
- Most mit tegyek? Tépelődött a szegény ember. Ekkor a barátja hangját hallotta a messziből felé áramlani.
- Erre gyere! Az elágazásnál jobbra!
Mihály először bizonytalanul, aztán egyre magabiztosabban haladt a megadott irányban. Meglelte az elágazást is és azon nyomban jobbra fordult ő is. Ám a törpét nem találta sehol sem.
- Már látom, ez sem lesz valami egyszerű feladat – bosszankodott, és visszament oda ahonnét elindult. A törpe már ott várt rá.
- Merre jártál? – vonta kérdőre Csupor.
- Azt mondtad az elágazásnál jobbra. Úgy is tettem. Te, hol voltál? Miért nem vártál meg? Kezd elegem lenni belőled. Azt is megígérted, hogy elmeséled miért kellett idejönnöm.
- Jól van, ne morogj már annyit! Ülj le, most elmesélhetem neked: - Egyszer, nagyon régen, ott abban a malomházban, ahol most ti éltek, lakott hét testvér. A hét közülük hat nagyon gonosz volt, de a hetedik az nem. Ő volt az egyetlen leány a családban. Jószívű és nagyon barátságos. Ami rosszat testvérei elkövettek, azokat ő mindig helyre hozta. Ezért megharagudtak rá a gonosz testvérek és elátkozták. A hat gonosz fiú átka hatszor erősebb minden átoknál, ezért nehéz lesz megtörni. Ideküldték a bányába, hogy riogassa az idetévedő kíváncsiskodókat.
- És nekem mi közöm ehhez? – kérdezte Mihály.
- Várj! Tovább mondom. Addig lesz a bánya réme az a lány, amíg valaki ki nem szabadítja. Csak is olyan valaki teheti ezt meg, aki abban a házban lakik, és a felesége a hetedik gyermeket várja. Ha nem sikerül kiszabadítani a lányt, akkor az asszony a baba születése után fél évvel meg fog halni.
Mihály felugrott. Idegesen toporgott, majd így szólt: - De, hiszen a feleségem lassan megszüli a hetedik gyermeket. Emlékszel az álmomra?
A törpe is izgatott lett.
- Akkor ne lebzseljünk itt tovább! Indulás! – mondta
- Várj! Én nem akarok még egyszer elkeveredni. Hallod? Állj meg végre!
A törpe nem állt meg, csak odakiáltott Mihálynak: - Kösd ki a pamutodat és siess utánam!
Mihály keresett egy kiszögelést a falon, és jó erősen odakötözte a fonalat. A biztonság kedvéért még meg is rángatta, hogy elég erős e. Végül ő is elindult.
Csendben bandukoltak. Elöl a törpe, mögötte a szegény ember. Útjuk egyenesen vezetett, semmi sem zavarta őket. Időnként néhány eltévedt, a léptek zajától megriadt magár szárnycsapkodását hallották. A törpe hirtelen megállt. A sötétben Mihály későn vette észre, ezért neki ütközött.
- Pszt! – pisszegett a törpe.
- Mi az? - Kérdezte Mihály is suttogva.
- Nem hallod? Valaki szuszog.
Csendben hallgatóztak. A szuszogást, futó léptek dobbanása nyomta el. Arrébb egy árnyék suhant a falon.
- Láttad ezt? – rémüldözött a törpe. Lábai remegni kezdtek. A biztonság kedvéért közelebb húzódott Mihályhoz.
***
- Ni csak, talán félsz! – csipkelődött Mihály, pedig az ő hangja is riadtan csendült.
A törpe nem vágott vissza. Most nem volt kedve az évődéshez, incselkedéshez.
- Gyere mögöttem! – mondta neki hatalmas barátja és kissé oldalra lépett, hogy a törpe mögé kerülhessen. Igyekeztek minél kisebb zajt csapni.
Egy ideig sikerült is nekik, ám Mihály egy óvatlan pillanatban elvétette a lépést. Figyelme így nem az útra szegeződött, és nem vette észre az alulról közelgő veszélyt. Egy verem szélére lépett. Megbillent és beleesett. Egy hang nem sok, annyi nem hagyta el a száját. Nagy puffanással ért földet.
A törpe megdermedt. Most vette csak észre, hogy barátja eltűnt. Annyira félt az egyedülléttől, hogy már nem is érdekelte hol van, és hangos kiabálásba kezdett: - Mihály! Merre vagy? Már megint itt hagytál! Ő is a szakadék széléhez ért. Amikor megállt, hogy belenézzen a gödörbe, egy hideg fuvallak őt is belesodorta.
- Segítség! – kiáltotta halálra váltan.
Mihály a gödör fenekén, sajgó ülepét masszírozva halotta meg a velőtrázó sikolyt. Attól tartva, hogy a törpe a nyakába zuhan a verem falához simult. Megérkezett a kis ember, de nem zuhanva, hanem szépen finoman, mint egy tollpihe libegett lefelé.
- Hát Te? – álmélkodott Mihály. – Én akkorát estem, hogy még most is sajog a helye.
- Ne felejtsd el, én TÖRPE vagyok.
- Hát persze! – bólintott sokat mondóan Mihály. – És most hogyan tovább? Nem hiszem, hogy vissza tudnánk mászni.
A magasból váratlanul gunyoros nevetést, fülsiketítő kacajt hallottak. A csapdába esettek rettegve néztek fel a magasba, a hang irányába. Rosszul láttak a homályban, de azt azért ki lehetett venni, hogy egy gyerek nagyságú alak hajol feléjük.
Mihály összeszedte minden bátorságát, és odakiáltott neki: - Ki vagy te? És mi lenne, ha segítenél rajtunk?
A törpe idegesen rángatta barátja ruháját.
- Megőrültél? Kicsit udvariasabban!
Mihály folytatta a kiabálást: - Kérlek, segíts rajtunk! Látod, nem tudunk felmászni. Nagyon meredek a fal.
Az alak felállt, öröm táncot járt, és nevetett, csak nevetett. Mihályt bosszantotta ez a viselkedés. Nehezen tűrte, ha kinevetik, ezért ugratni kezdte az alakot, akinek hosszú haja eltakarta az egész arcát.
- Aha! Már látom, téged örömmel tölt el mások szorult helyzete. Biztosan te vagy az a gonosz lány, aki szak rémisztgeti az erre tévedőket, aki csak fájdalmat tud okozni és bánatot.
Csupor lélegzetét visszatartva, megmerevedett végtagokkal állt a falnak támaszkodva. Rettegett attól, hogy barátja haragra gerjeszti a rémet, mert abban biztos volt, hogy a rémmel van dolguk.
Mihály szavai érzékenyen érintették a rémséget. Dühösen hadonászott, mutogatott feléjük.
- Bántani! Bántani! – sziszegte haját kócolva. Mikor már elég kócos volt, abbahagyta a dühöngést, majd így szólt: - Jól van te nagyszájú! Kihozlak benneteket, de csak azért, mert úgy látom, te nem félsz tőlem.
- Ha te azt tudnád, hogy a látszat mennyire csal! – gondolta magában Mihály, de továbbra sem mutatta félelmét. – Akkor húzz fel végre! Nagyon unalmas itt lent! A peremnél találsz fonalat.
A rém körbenézett. Hamar ráakadt az említett fonalra.
- Azt akarod, hogy ezzel húzzalak fel benneteket? – nevetett a hosszú hajú -, hisz egy legyet sem bírna el, olyan gyenge.
- Akkor most mi lesz? – hökkent meg Mihály.
- Várj csak egy kicsit! Ugye egy törpe van a társaságodban! Szükségem lenne a segítségére. Mit gondolsz, képes rá?
- Igen! Már hogyne segítenék! – rebegte a törpe. – Mit kell tennem?
- Semmi különöset. Egyszerűen fújj rá a madzagra.
A törpe teleszívta a tüdejét levegővel, majd egyszerre kifújta az egészet. A fuvallattól a madzag megvastagodott. Olyanná vált, mintha mindig is kötél lett volna.
- Ez igen! Ügyes vagy törpe! – rikkantott a hosszú hajú.
- Kapaszkodjatok jó erősen, mert csak egyszer próbálkozom. Aki leesik, az ott marad!
Mihály és Csupor izgatottan markolták meg a kötelet. Lassan emelkedni kezdtek. A verem oldalából mindenféle undorító csúszómászó nyúlt feléjük.
Az egyébként is rettegő vándorok még izgatottabbá váltak. Idegesen rúgkapáltak. A kötél veszélyes táncba kezdett.
- Segítség! – kiáltott torkaszakadtából a törpe.
- Mi lenne, ha nem ugrálnátok! Így elmorzsolódik a kötél a peremen, és visszazuhantok. Akkor aztán! – mondta titokzatosan a hosszú hajú.
- Könnyen beszélsz onnan fentről! Csak nyúlkálnának feléd ezek az undorító férgek! – sopánkodott kétségbeesette a kis ember.
- Ne magyarázz annyit! – mordult rá Mihály. – Inkább kapaszkodj! Nem bírok helyetted is kapaszkodni.
Mondhattak a törpének bármit, ő csak kalimpált, rugdalózott, rángatózott. Addig, addig, míg egy óvatlan pillanatban elengedte a kötelet, és zuhanni kezdett lefelé.
Mihály rémülten kapott utána. Az utolsó pillanatban sikerült megmarkolnia a törpe feléje nyújtott kezét.
A rém egyre idegesebb lett. Szeretett volna túl lenni már ezen a kötélhúzáson. Mióta a bányában él, még sosem tartották fel ennyi ideig.
- Nyugton maradnátok végre? – kérdezte a kötélen lógókat.
Mihály egyik kezével a kötelet, a másikkal a törpét tartotta. Az erőlködéstő a homlokáról csorgott a verejték.
- Húzz már! – nyögte. – Többet nem mozgunk!
- Na végre! – sóhajtottak, amikor végre felértek a szakadék tetejére és kinyújtóztatták elgémberedett tagjaikat. Hanyatt feküdtek a szilárd talajon, szemüket becsukták és így pihentek néhány pillanatig. Mire összeszedték magukat és kinyitották a szemüket, a rém már rég messze járt. Csodálkozva néztek körbe.
- Hová lett?
- Most hol találom meg?
- Sürget az idő! – tolultak elő a gondolatok.
Mihály magába roskadt. Kezével a földön matatott. Ujjai véletlenül beleakadtak a kötélbe.
- Megvan! – tápászkodott fel egy kissé még támolyogva. – Visszamegyünk a kijárathoz, hátha meghalljuk megint a szuszogását.
Csupor Mihályba kapaszkodott: - Nagyon fáradt vagyok! Nem tudok tovább menni. Muszáj egy kicsit pihennem. Azt hiszem, itt kell töltenünk az éjszakát – mondta kimerülten, és visszarogyott a földre.
- Még, hogy éjszaka! Ki tudja milyen napszak, van éppen! – tárta szét kezét bosszúsan Mihály. – De az alvás, azt hiszem nekem is jót, tenne.
Fáradtan heveredtek le egy sarokba. Összegömbölyödtek, mint a kiscicák, és már aludtak is. Álmában Csupor még mindig a csúszó-mászókkal hadakozott, Mihály pedig ismét otthon járt a családjánál. Azt álmodta, hogy megszületett a hetedik gyermeke. Egy kislány. Idős asszonyok sürgölődtek a szobában. Egy hang nélkül tette mindenki a dolgát. Látszott, hogy összeszokott társaság volt. Eszter az ágyában feküdt. Sápadt és elgyötört volt az arca, de szemeiben boldogság csillant, amikor kezébe adták újszülött gyermekét.
- És? Mi lesz a neve a kis jövevénynek? – kérdezték tőle a szülésnél segédkező asszonyok.
- Még nem tudom – rebegte fáradtan az ifjú anyuka.- Megvárom, míg Mihály hazajön. Majd ő ad neki nevet!
Mihály még álmában is aggódott. Most, hogy meg van a baba, már csak fél éve van arra, hogy sikerüljön a rémmel együtt hazaérnie. De sajnos még csak nem is tudja, hol keresse. Az a fránya teremtés eltűnt a szeme elől, pedig már majdnem sikerült beszélnie vele. Annyira reménykedett, és most kezdheti, előröl az egészet!
Amikor felébredt, azonnal felkeltette a békésen szunyókáló törpét is, aki nehezen értette meg, miért kell felkelnie. Mihály hevesen rázta, mire végre egészen magához tért szegény.
- Mi az? Miért vagy hozzám ilyen goromba?
- Mert sürgősen meg kell keresnünk a rémet! – felelt izgatottan a szegény ember.
- Történt valami, amíg aludtam? – érdeklődött Csupor kissé zavarodottan.
- Történt bizony! Megszületett a hetedik gyermek!
- Az nem lehet! Már ilyen régóta úton vagyunk? – csuklott el a rémülettől a törpe hangja.
- Egy percet sem késlekedhetünk! Máris induljunk! – adta ki az utasítást Mihály, és a gombolyaggal a hóna alatt, útnak indult.
Nem tudta mire számítson, csak gombolyította a fonalat, hogy mutassa az utat, ha eltévednének. Reménykedett, hogy a rém elég kíváncsi, és ő akad majd rájuk.
Csupor igyekezett a nyomában maradni, ami nem volt könnyű, mert Mihály olyan gyorsan haladt az óriási lépteivel, hogy a törpének futnia kellett utána.
Az éhségtől elgyötörten, de rendületlenül mentek, nem tudni merre. Nem tudták hány óra van, milyen hónapot írnak.
Ahogy így bandukolnak, egyszer csak megszólal a törpe: - Érzed ezt az illatot? Valahol finom bablevest főznek.
- Ugyan Csupor! Csak képzelődsz – mondta Mihály, mert nem akarta, hogy a kis ember hiába reménykedjen.
- Hidd csak el! – lázongott a törpe. – Az én orrom még soha nem csapott be.
Mihály nem ellenkezett tovább, mert ő maga is érezte a mennyei illatot. Már a gondolattól is összefutott a nyál a szájában, de folytatnia kellett az útját. Nem térhetett le. Ám az illat egyre erősebben csalogatta az éhezőket.
- Én ezt nem bírom tovább! – kiáltott a törpe. – Megyek oda ahonnét ez az illat jön!
- Csupor! – kiáltott Mihály. – Ezt nem teheted!
- De bizony, én megteszem! Nem érdekel, hogy szabad-e vagy sem!
- Akkor csak menj! – mérgelődött a szegény ember. – Foglalkozz csak a hasaddal! Ne is törődj semmi mással!
Mihály nagyon dühös és csalódott volt, amiért barátja cserbenhagyta. Igyekezett nem gondolni többet a törpére, ám valahogy mindig ott látta apró termetét maga előtt. Nem értette a dolgot, hiszen Csupor más utat választott. Talán káprázik a szeme? Valami bűbáj kerítette hatalmába? Hirtelen arra lett figyelmes, hogy a folyosó egyik ága felől fény szűrődik ki. A törpe eltűnt.
Mihály felgyorsította lépteit, hogy minél hamarabb a fény forrásához érjen. Egyszer csak ott állt egy barlang előtt. Benézett. A törpét látta amint az ágyon heverészik, és békésen szunyókál. Odalépett hozzá, hogy felkeltse. Ekkor a háta mögül megszólalt valaki: - Hagyd, had aludjon! Nagyon elfáradt szegény. Gyere! Inkább ülj le az asztalomhoz, és egyél néhány falatot.
- Nem lehet! – tiltakozott Mihály, miközben vendéglátója felé fordult. – Sietnem kell!
...........
|