- Jobban teszed, ha elfogadod! Éhesen hiába sietsz, nem jutsz messzire. Azzal nem segítesz a feleségeden, ha menetközben éhen halsz. – mondta még mindig háttal állva az alak.

            Mihály tovább akadékoskodott volna, de a gyerek nem hagyta, hogy éhesen menjen tovább, így Mihály engedett a csábításnak, és leült az asztal mellé.

   - És most mondd el nekem, honnan tudsz az én nagy bánatomról?

            A gyerek végre megfordult.

Mihály először fel akart ugrani a székről, úgy meglepődött. Majd nem kapott levegőt, elsápadt és lábai remegni kezdtek a látványtól. A gödörnél megismert hosszú hajú állt előtte. Olyan koszos volt, hogy alig lehetett látni az arcát. Barna haja csomókban összeállva lógott a derekáig. Ruhája, az idő múlásával kifakult, szakadozott, rojtos és maszatos volt. A hosszú ujjú, fodros aljú, galléros ruha valamikor csinos lehetett. A lány vékony, piszkafa lábain lyukas cipő éktelenkedett. És az arca? Megdöbbentő látványt nyújtott. Élénk fekete szemei szúrósan néztek piros bibircsókos arcából a látogatóra. Pisze orra hegyén vastag szőrszálak meredtek az égnek.

            A lány nem törődve a vendég feltűnő viselkedésével, tányért tett az asztalra, és merített Mihálynak a gőzölgő bablevesből.

   - Egyél! – mondta. – Addig én félrehúzódom. Nem akarlak zavarni az étkezésben.

            A leves igazán ínycsiklandó volt. A tetején csillogó zsírfoltok úszkáltak. Mihály nem tudott tovább ellenállni. Mohón falni kezdte az ételt. Még a tányért is kinyalta utána. Az evéstől elpilledt. Hátradőlt a székben. Megpróbált gondolkodni a történteken, és azon, hogyan tovább, de elnyomta az álom. A széken ülve bóbiskolt.

Mihály és csupor egyszerre ébredtek fel. Hatalmas nyújtózással mozgatták meg elgémberedett testüket. A szoba távoli sarkában a gyerek is megmozdult. Csupor, amikor a barlangba keveredett, nem találkozott senkivel, azért most nagyon megijedt a sötétből előbukkanó alaktól. Rémülten kiabált: - A rém! Itt a rém!

   - Nyugodj meg! – szólt Mihály. – Miért kell mindig ekkora ricsajt csapnod? – majd a rém felé fordult: - Azt mondtad, elmeséled, honnan tudsz a bánatomról.

   - Igen! – válaszolt a rém kamaszos hangon. – De, hadd kérjek tőletek valamit!

   - Mégis mire gondolsz?

   - Arra, hogy ne szólítsatok rémnek. Van nekem rendes nevem. Úgy hívnak, hogy Verika.

A törpe gunyorosan nevetni kezdett: - Ez meg milyen név?

A rém nagyon mérges lett. Felugrott az asztal mellől, és a törpére meresztette szemeit, majd megkérdezte tőle: - És a Csupor? Az milyen név? Talán mézes csupor?

A törpe belesápadt a félelembe.

   - Bocsáss meg! – rebegte bátortalanul. – Nem akartalak megbántani! Ígérem, csendben hallgatlak végig.

            Verika, a bánya réme mesélni kezdett. Elmesélte, hogy a hat fiú testvére milyen rémséges dolgokat műveltek a szomszédban lakókkal. Azt is elmondta, hogy születése után fél évvel, az édesanyja meghalt. Testvérei nevelték, ám végül rettenetes átokkal sújtották, mert nem tudta elnézni gaztetteiket. Azóta nem volt friss levegőn, és nem látta a Napot.

Mihály és Csupor, döbbenten hallgatták a rém történetét. A törpének még a szeme is könnybe lábadt.

   - Szegény teremtés! – sopánkodott. – Mennyit kellett szenvedned! De már nem tart soká! – tette hozzá a törpe, és megtörölte könnyes szemeit.

   - Miért? – fordult feléje a rém.

   - Hiszen tudnod kell! Ha ennyi mindent tudsz, az nem lehet, hogy erről nincs semmi elképzelésed! – szólt közbe Mihály is. – Tudnod kell, hogy azért vagyunk itt, hogy kivigyünk a bányából és ezzel véget ér a büntetésed.

A rém nagyon megijedt: - De én nem akarok az emberek közé menni! – kiáltotta kétségbeesetten. – Nem tudnám elviselni a rettegésüket, amit a látványom okozna, ha megpillantanának!

Mihály talpra ugrott: - Én viszont nem hagyhatom, hogy itt maradj! Neked velem kell jönnöd oda, ahol én lakom!

   - Miért kellene? Ki parancsolja meg?

   - Hogy ki? Az összeérő törzsű fákból álló erdő mélyén élő fénygömb.

   - A fénygömb? – csillant fel Verika szeme. – Édesanyám tündérré vált szelleme? Hát persze! Hiszen te ott laksz a malomházban!

A rém izgatottan járkált fel-alá. Egyszer csak megállt: - Mégsem mehetek. Nézzetek csak rám! Szerintetek így kimehetnék az emberek közé? Nem, nem.

   - Márpedig jönnöd kell! Különben újabb gyerekek maradnak árván…- mondta Mihály csendesen.

            Csupor egyikről a másikra nézett. Végül felállt.

   - Ne ellenkezz tovább! Az idő vészesen fogy. Ennek a szegény embernek hét gyermeke van. Anya nélkül hagynád őket, mert gyáva vagy?

            A rém leroskadt a székre. A törpe már szólni készült, de Verika felemelt keze belé fojtotta a szót.

   - Csitt! Gondolkodom!

Némán ücsörögtek, pedig Mihály legszívesebben rohant volna.

   - Induljunk! Mozogjatok, mert meggondolom magam! – ugrott talpra a lány.

Összeszedték a motyójukat, a rém pedig elbúcsúzott a hosszú évekig otthont adó barlangjától.

Elindultak! Ki a barlangból, ki a folyosóból. Végül elérkeztek oda, ahol Csupor és Mihály megkezdték bolyongásukat a bányában.

   - És most, hogyan tovább? – nézett a magasba Csupor. Eszébe jutott az, az undorító, csúszó-mászókkal kibélelt gödör, és ettől libabőrös lett a háta.

   - Nem tudom, miként kerülünk fel oda! – búslakodott Mihály, de a rém nem figyelt. Valami egészen más kötötte le a figyelmét. Még csak nem is válaszolt.

   - Verika!- szólt rosszallóan a szegény ember.

   - Igen? – fordult riadtan felé a lány. – Mit is mondtál?

   - Azt kérdeztem, miként jutunk ki innen?

   - Bizony, elég régen volt, amikor idekerültem. Sajnos már nem emlékszem rá, hogyan.

Mihály kezeit az ég felé emelte: - Akkor most mi lesz?

A lány hirtelen izgatottá vált. A törpéhez fordult: - Tudnál most is segíteni?

   - Mégis, hogyan? – rémüldözött a kis ember.

   - A madzag! Kellene a madzag! Hol van? – forgolódott a lány most már, szinte eszelősen.

   - Mióta eljöttünk a barlangtól, azóta nem használtuk – szólalt meg Mihály. Ő már sejtette, hogyan tudna a törpe segíteni.

   - Vissza kell menni érte, mert nagyon sokáig fog tartani kimászni innét – felelte a lány.

   - Kimászunk? Azt már nem! – háborgott a törpe.

   - Akkor menjünk, és keressük meg azt a fonalat! – sóhajtott Mihály. – Minden perc drága!

Mindannyian elindultak. A földön kúszva, kezükkel kotorásztak a talajon. Mihály nagyon ideges volt, mert az idő vészesen fogyott. Valahonnét Csupor hangja hasított a csendbe: - Megvan! Megvan! Megtaláltam!

A rém és Mihály izgatottan igyekeztek a hang irányába.

   - Mutasd! – nyújtotta kezét az izgatott ember. – Végre haza mehetünk!

Add ide gyorsan! Siessünk vissza a nyíláshoz! Törpe! Futás! – kiáltott a lány.

Mikor megérkeztek, Verika így szólt a törpéhez: - Most kötök egy hurkot a fonal végére, te pedig fújj rá megint! – mondta a lihegő törpének. – De jó erősen ám, hogy a hurok kirepüljön a nyíláson!

            - Rendbe..en! Me..eg…, megpróbálhatom - lihegett a törpe. Tudta tőle függ sikerül-e a szegény embernek időben haza érnie. Ezért összeszedte minden megmaradt erejét, és fújni kezdett.

A törpe fújta, a rém repítette a hurkot, ami időközben erős lasszóvá alakult át, és hamarosan az akna széléhez ért. Váratlanul fekete árnyék takarta el az eget előlük. Egy pillanatra mind a hárman megdermedtek. A törpének, ijedtében elakadt a lélegzete. A kötél visszafelé hullott.

   - Abba ne hagyd! – rivallt rá a rém. – Fújd tovább!

Csupor erőt vett magán, és újból fújni kezdte a lasszót. Az árnyék egyre csak közeledett. A nyílásban megjelent egy hatalmas madár.

   - Krr! – hallatszott, amitől a vándorokban igen kellemetlen érzések kezdtek keveregni. Testük sajgott a már gyógyulásnak indult csípések helyein.

A madár hatalmas csőrével elkapta a lyukból kifelé sodródó hurkot, és elrepült vele. A törpe rémülten fordult a lány felé: - Verika! Láttad? Elvitte a kötelet! Most mi lesz velünk?

   - Nyugalom! Azért vitte el, mert felakasztja egy fára.

A madár hamarosan visszajött, és jelezte, a kötél a helyére került. Nagy szárnyaival csapkodva, olyan magasra emelkedett, hogy a három ember nehézség nélkül ki tudjon mászni a bánya nyílásából.

   - Készüljetek. A madár kikötötte a kötelet. Segít majd kimászni – mondta a lány.

   - Én megyek először! – ugrott a kötélhez a törpe, hogy minél előbb a szabadba jusson.

   - És miért épp te? – kérdezte Mihály.

   - Egyszerűen azért, mert én vagyok a legkisebb. Verikának mindenképp a másodikként kell következnie, mert a hirtelen fény esetleg elvakíthatja, leeshet, és ha én vagyok legalul, talán össze is nyom.

Mihály elgondolkodott a dolgon. Majd azt mondta: - Be kell vallanom, jól vág az eszed! Erre nem is gondoltam.

   - szóval? Mehetek? – kérdezte a törpe.

   - Mássz! – felel neki Mihály.

A kis ember nekirugaszkodott. Erősen megmarkolta a kötelet, és mászni kezdett. Gyomra gombócként összeszorult. Attól félt, hogy megint ijesztgetik majd a férgek, és most nincs mellette hatalmas barátja, a szegény ember, hogy megvédje. De sem férgek, sem mások nem riogatták. Simán, minden baj nélkül ért a perem széléhez. A csendben várakozó madár, most lejjebb ereszkedett, és a törpe ruháját csőrébe fogva segítette az utolsó lépések megtételében.

Mikor a törpe biztonságban volt, a madár ismét jelzett: - Krr! Krr!

   - Nos! Verika, te következel! Elérkezett a szabadulásod pillanata. Mielőtt felérnél, kérlek, hunyd be a szemed. Szólj a madárnak, szálljon közelebb, hogy eltakarja előled a Napot.

Megfogta a kötelet, hogy ne himbálózzon a lány alatt. Megvárta, amíg Verika biztonságban feljut, és akkor végre ő is elindulhatott. Megkönnyebbült, hogy itt hagyhatja ezt a rémes bányát, ami a lány otthona volt oly sokáig.

            Mind hárman kint ücsörögtek a friss levegőn. A madár, egy kissé távolabb üldögélt a kavicsos talajon. Mihály, Csupor és Verika, fáradtan de boldogan néztek egymásra. Élvezték a napsütést és gyenge szellőt. Mihály szeretett volna még kicsit lazítani, de az idő sürgette.

   - Most hogyan tovább? – kérdezte Mihály az útitársait. Ekkor a madár is megmozdult. Szárnyait lebegtette. A szegény ember nézte, majd hirtelen felkiáltott: - A madár!

   - Mi van vele? – érdeklődött fáradtan a törpe.

   - Hát nem érted? Ez ugyanaz a madár, amelyiknek a fészkéből elmenekültünk. Ő biztosan tudna segíteni, hiszen egyszer már megtette! – lelkesedett Mihály.

   - Jól van, próbáljuk meg! – helyeselt a törpe.

Mihály a madár elé állt: - Mondd csak! Segítenél nekünk még egy kicsit?

   - Krr!

   - Akkor légy szíves, vigyél minket el innen! Szeretnénk minél előbb hazakerülni.

A madár melléjük röppent, lehasalt, és szárnyaival intett nekik, hogy másszanak fel a hátára. Az utasok szorosan egymás mögé ültek. Elöl a törpe, mögötte Verika, hátul pedig Mihály.

A madár felemelkedett, és méltóságteljes mozdulatokkal repült egyre messzebb a barlangtól. Nem sokára a madár ismét megszólalt: - Krr!

   - Krr! – jött a válasz.

Mihály felkapta a fejét: - A fészekhez visz minket! – mondta riadtan, de már fel is tűnt a hatalmas fészek körvonala. Az anyamadár ott toporgott a szélén.

   - Krr! – örvendezett az apamadár, hogy végre hazaérkezett.

Csupor és Mihály, kissé félénken csosszantak le a nagy madár hátáról. Amikor Verikát is lesegítették, az anyamadár barátságosan megemelte az egyik szárnyát. A vándorok odapillantottak. Nagy meglepetésükre két kis madár nézett rájuk hatalmas szemeikkel.

   - De aranyosak! – kiáltottak fel egyszerre. – Megsimogathatjuk őket? – néztek kérőn a madárszülőkre.

   - Krr! – bólintott a büszke papa.

             A kis madarak egyre erősebb és egyre türelmetlenebb csivitelésbe kezdtek.

   - Krr! Hozz nekik enni! – utasította a mama a papát.

   - Krr! Máris! – válaszolt a papa. – Hozok ezeknek a kis pondróknak is. Biztosan ők is nagyon megéheztek. – ezzel elrepült.

Az anyamadár kihasználva a viszontlátás örömét, csőrével barátságosan megbökdöste a jövevényeket. Verika bizalmatlanul húzódott félre. Mikor látta, hogy barátai még nevetgélnek is, felbátorodott, és hagyta hadd, bökdösse őt is a madár. Az apa visszatért, csőrében sok-sok finom bogyót tartva. Az apróságok elé szórta valamennyit: - Egyetek! – tolta finoman az étel közelébe a vendégeket, akik hamarosan tele hassal nyújtózkodtak el a fészekben. A madár papa is elfáradt. Hosszú volt neki is ez a nap. Párjával együtt ő is nyugovóra tért. A fészekre békés csend szállt.

            Amikor felébredtek a madár ismét a hátára vette az utazókat, és elrepült velük oda, ahol annak idején találkoztak.

   - Krr! – szólt a madár. – Tovább már nem mehetek veletek. Vigyázzatok magatokra! És igyekezzetek! Nem maradt már sok időtök.

            A vándorok lecsusszantak a madár hátáról. Gyors zuhanással értek földet. Körös-körül üde, zöld fákat láttak. Piros gyümölcsükkel hívogatták őket. Lépteik alatt selymes fű zizegett. A Nap szikrázó melege simogatta az arcukat.

   - Ez itt, pontosan olyan, mint az a bogyó erdő volt - csodálkozott a törpe -, csak most él, zöld és vidám!

   - Igazad van! – mosolygott Mihály is, és kíváncsian bement a fák közé, hogy szedjen a bogyókból. A törpe rémülten kiáltott rá:

   - Mihály! Nem szabad!

   - Ugyan már! Gyertek inkább ti is, hisz ezek csak, finom érett cseresznyék!

Csupor és Verika bátortalanul követték. Mihály egy szem cseresznyét nyújtott a lány felé: - Tessék! Vedd csak el nyugodtan!

A törpe mikor meglátta az érett gyümölcsöket, gondolkodás nélkül kiáltott fel: - Ez a gyümölcs olyan, mintha Verika arcát látnám!

A lány rámeredt. Nagyon érzékenyen érintette, ha az arcáról beszéltek. Tudta ezt a törpe is, de mit tegyen szegény feje, ha egyszer ilyen fecsegő természete van! Mihály feszülten figyelt. Nem tudta, mi fog történni. Félt, hogy Verika nem tud uralkodni a haragján, és neki esik a meggondolatlan törpének. De a lány, egy perc múlva megszólalt: - Menjünk tovább! – ezzel hátat fordított a gyümölcsösnek, és az út felé indult.

A két jó barát követte. Az úton haladva elérkeztek egy kedves tavacskához, aminek a partját aranysárga homok borította. A fák itt is zöldelltek. Leveleik csillogtak a napfényben. Az egyik fa alatt pedig, egy szekér várakozott.

   - hogyan jutunk át a túloldalra, - érdeklődött Verika, a homlokát törölgetve. Nem volt hozzá szokva az ilyen hőséghez. Mikor megnézte a tenyerét, rémülten kiáltott fel: - Mi történik velem? Jaj! Mi ez? Mitől vérzek? – szemei nagyra kerekedtek a riadtságtól. Mihály is ijedten nézett a lány kezére, majd az arcára.

   - De, hiszen nem is vérzel!

   - Nézd meg! – mutatta a lány Mihálynak a véres kezét. – Akkor ez mi?

Mihály mosolygott.

   - Gyere, mossuk le a tóban!

A lány a víz fölé hajolt, és meglátta a tükörképét. Ettől még jobban megrémült. Sikítva ugrott hátra. A lány, a hirtelen mozdulattól hanyatt esett a meleg homokban. Mihály nem tétovázott. Azon nyomban ott termett mellette, és felsegítette.

   - Mi történt? – kérdezte a még mindig sápadt lányt, és közben mereven bámulta az arcát.

   - Csupor! Gyere csak ide! Te is látod?

A törpe melléjük lépett, és kérdőn nézett a lányra: - Na, mutasd csak! A látvány őt is megdöbbentette. A lány arcát csúfító dudorok lassanként tünedezni kezdtek.

   - Igen, én is látom!

Verika eltakarta az arcát, és zokogni kezdett: - Ilyen rondán nem mehetek tovább! – sikította, és beszaladt az erdőbe.

Mihály és Csupor kétségbeesetten kiabált utána: - Verika! Ezt nem teheted!

   - Hagyjátok csak! Úgy is visszajön! – szólt valaki a hátuk mögött.

A két riadt figura, idegesen fordult meg. Vajon ki az, aki kérdezés nélkül belebeszél az ő dolgukba? Mikor meglátták a hívatlan szószólót, a meglepetéstől eltátották a szájukat:

   - Nahát! A teknőc! A jó öreg teknőc!

   - Hogy vagytok? – érdeklődött az óriás teknős. – Látjátok azt a szekeret? A tiétek. Tegnap jelent meg. Azóta tudom, hogy jönni fogtok. De, mit néztek olyan furcsán?

   - Azt, hogy hogyan lehetséges, hogy ami eddig halott volt, az most él? - válaszolt Mihály.

   - Amikor megjelent a szekér, ugyanakkor egy csapásra kizöldült a táj, és életre kelt a víz is. Képzeljétek csak, tele van hallal, és növénnyel! – ujjongott a teknős, és egy gyors csobbanással elmerült a vízben, amely a teknős helyén vidám gyűrűket fodrozott. Majd a teknős ismét felbukkant, és így folytatta: - Gyertek, átviszlek benneteket a túlsó partra.

   - Nem hagyhatjuk itt Verikát! – tiltakoztak egyszerre a szerencsepróbálók.

   - Ti tudjátok, ha annyira ráértek! – szólt a teknős, és elindult befelé a tó közepe felé.

   - Várj! – kiáltott Mihály. – Egyáltalán nem érünk rá!

   - Akkor, mire vártok? Menjünk már!

            Az út során összekovácsolódott két jó barát felpattantak a teknőc hátára. Mihály látta a vízben úszkáló halakat. Ettől erős honvágy kerítette hatalmába. Már nagyon rég pecázott a kis patakban. Gondolatait és egy hatalmas sóhaj követte.

                                                          ***

    - Így sokkal szebb ez a tó! – szólalt meg még mindig révedezve.

   - Az biztos! Vigyáznotok is kell, hogy ilyen maradhasson! – mondta a teknőc.

   - Ezt, hogy érted?

   - Úgy értem, meg kell, tegyétek azt, amiért vállalkoztatok erre az útra. Idejében haza kell érnetek, különben hiába volt minden fáradozásotok, és a tó is újra visszaváltozik olyanná, mint azelőtt volt, és örökre olyan is marad. Mi lesz akkor velem?

Idő közben a teknőshajó átért a túlpartra. Ott letette a vándorokat, és útjukra bocsátotta őket. Mihály és Csupor egyenesen a szekér felé vették az irányt. Mire odaértek, Verika is előkerült. Arcát könny borította. Idegesen toporgott, és integetett feléjük: - Gyertek már! Ne cammogjatok olyan lassan!

Mikor mindhárman együtt voltak végre, gyorsan felpattantak a szekérre, és a lovak közé csaptak, amelyek mint a szél repítették hazafelé őket. A sebes száguldást egy hatalmas szivárvány zavarta meg. Útjuk felett, mint valami hatalmas alagút ívelt át.

   - Át kell mennünk alatta! Csak az a baj, hogy ezek az égi jelenségek, mindig velünk együtt haladnak, így szinte lehetetlen utolérni és lehagyni őket – sopánkodott Mihály.

   - Annak tűnhet… de… – töprengett Verika. – Maradt még abból a madzagból?

   - Sajnos nem! – sóhajtott Mihály.

Verika lázasan kutatni kezdett ruhájának redői közt. Gallér, zseb, mandzsetta nem maradt érintetlenül.

   - Mégis mit keresel? – néztek értetlenül a lányra a másikak.

   - Muszáj találnom akármilyen aprócska foszlányt is abból a cérnából! Egy kis férc is elég! Keressétek ti is! – válaszolt a lány, de keze nem állt meg. Csak keresett egyfolytában. Mihály és Csupor is keresgélni kezdtek. Először csak ímmel-ámmal, majd egyre jobban belelendültek ők is. Mint a majmok a ketrecben bogarászták egymást. Az eredmény nem is maradt el. A törpe kiáltott fel legelőször: - Találtam! Találtam! – ujjongott.

   - Hol van? Mutasd! – kapott a törpe kezéhez Verika. – Ez, ez csodálatos! – tartotta a magasba a cérna darabkát, és közben kiabált. – Fújj törpe! Fújj!

            A törpe immár harmadszor fújt a pamutra, ami most is megerősödött, megnőtt. A lány lódított rajta egy hatalmasat, és a kötéllé vált cérnaszál, rátekeredett a szivárványra.

   - Most! Átmehetünk alatta! – adta ki az utasítást Verika.

A lovak ismételt vágtába kezdtek. Amikor átértek a szivárvány alatt, a kötél leoldódott róla, és lehullott a földre.

   - Ezt azért még felgombolyítom – mondta a lány -, hátha szükségünk lesz még rá, és laza mozdulatokkal tekerni kezdte a fonalat. Olyan ügyesen, mintha mindig is ezzel foglalkozott volna.

   - Tudjátok – szólalt meg Mihály -, ezt a gombolyagot még édesanyám sodorta a régi rokkáján, majd gombolyította. Mindig azt mondta – „talán egyszer még hasznát vesszük!”

   - És igaza lett! E nélkül még mindig a bányában ücsörögnénk! – helyeselt a lány.

   - Igen, de azért ha te nem találod ki, hogyan tudjuk használni, nem jutottunk volna át soha a szivárvány alatt – próbálta a törpe helyre hozni az előbbi hibáját.

   - Ugyan, hiszen én nem tettem semmit! Én hiába fújtam volna rá! – mondta a lány.

            Ezeknek, a szavaknak a hallatán Csupor zavarában elvörösödött. Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy valamiért is megdicsérjék. Ő csak tette a dolgát.

   - Nahát! – kiáltott fel tréfásan Mihály. – Most te is olyan piros vagy, mint ez a lány itt – mutatott nevetve Verikára, akin megint megakadt a szeme. A lány arcáról folyamatosan tűntek el a ronda bibircsókok. A látványtól Mihály ismét felkiáltott: - Nahát! Te egyre szebb leszel!

   - Miért mondod ezt? – kérdezte a lány félszegen.

   - Azért, mert megint kevesebb dudor van az arcodon. Úgy látszik minél közelebb, kerülünk a célhoz, annál tisztább lesz a bőröd. Ugye, örülsz neki?

   - Örülök bizony! – felelte Verika zavarodottan.

   - Valami baj van? Olyan vagy, mintha félnél valamitől.

   - Semmi baj! Menjünk tovább!

            A szekér újból elindult. Mihály, Csupor és Verika csendesen ücsörögtek egymás mellett. A lovak békésen, hang nélkül haladtak az úton. Tudták mi a dolguk, nem kellett nógatni őket.

A Nap továbbra is barátságosan sütött le rájuk. Az út szélénél nyíló virágok tarka látványa nyugtatóan hatott a fáradt utasokra. Az erős illattól kábultan bólogattak. Arra ébredtek, hogy hideg szél kerekedett. Sötétségbe borult az egész környék. Hangos menydörgés közepette hullani kezdett a hó. Az utasok értetlenül néztek egymásra. Nem értették, mi történhetett! Egyszerre esett a hó, és dörgött az ég. Végül megszólalt egy dörgő hang: - Itt nem mehettek át!

   - De nekünk, muszáj! – kiáltott Mihály. – Ha itt maradunk, annak borzasztó következményei lesznek!

   - Milyen következményekről beszélsz? – kérdezte a hang gúnyosan.

   - Nincs időm elmagyarázni! Legyen elég, hogy súlyosak!

   - Lassan a testtel! – dörrent a hang. – Én a Tűzlasszós Rém vagyok! És jól ismerlek téged. Tudom bátor ember vagy, de nem ajánlom, hogy felbosszants! Egyébként most is kigondoltam valami meglepetést számodra.

   - Ne fenyegess! Nekem mennem kell, és megyek is! – mérgelődött Mihály.

   - Ha annyira menni akarsz, menj! Nem bánom. Menj, ha tudsz! – a hang ezzel elhalt, és többé nem is lehetett hallani.

   - indulás! – adta ki a parancsot Csupor, és az ostorral a lovak közé suhintott. Az állatok elindultak. Mentek, mentek, de nem haladtak. Ami hó lehullott, az mind köréjük gyűlt. A pelyhek megkeményedtek, és minden érintéstől gurulni kezdtek. Mihály egyre dühösebbé vált. Végül nem bírta türtőztetni magát, és felkiáltott: - Azt mondtad, mehetünk!

   - Ha tudtok! Ezt is mondtam! Most is ezt mondom. Menjetek, ha tudtok! – és a hang többé tényleg nem volt hallható.

            Az utasok tanakodtak. Lázasan törték a fejüket, mit tegyenek. Végül arra jutottak, hogy össze kell szedni a gyöngyöket. Mindhárman leugrottak a szekérről, és szaporán szedni kezdték a gyöngyöket. Illetve, megpróbálták. Minden gyöngyszem, amit megérintettek, kigurult a kezük alól, és szétszóródott a környéken. Hiába szaladgáltak utánuk, nem tudtak egyetlen szemet sem megfogni. Teljesen kimerülve rogytak a földre. Kétségbeesetten törték a fejüket, valami megoldást kutatva. Egyszer csak a törpe talpra ugrott, és a lányra nézett.

   - Mi lenne, ha megint fújdogálnék? – kérdezte az örömtől csillogó szemekkel.

   - Fújj! Fújj! – kapott észbe a lány is.  - Hogy ez eddig nem jutott eszükbe!

És a törpe fújt! Ahogy csak bírt. A szekér felől kígyózó mozgással tekeredni kezdett a felgombolyított fonal. Ennek láttán Mihály arca felderült. A törpe pedig csak fújt, fújt, és fújt. A fonal a földön kúszott, és minden útjába kerülő gyöngyszemet magára fűzött. Ami gyöngy nem fért rá, az egyszeriben köddé vált.

   - Gyerünk a szekérre! Most már senki nem állíthat meg! – kiáltott Mihály.

..........