.......
         Csak az út mentén húzódó buborékerdőbe nem szabad bemennetek! – figyelmeztette még búcsúzóul a két vándort a fázós teknőc, és gyorsan eltűnt a tó vizében.

Mihály és Csupor nagyon megkönnyebbültek. Rég érezték magukat ilyen biztonságban. Hálásan néztek a teknős után. Megvárták, amíg az utolsó tajték is elül a víz feszínén, és csak azután indulta ismét útnak.

Minél hosszabb utat tettek meg, annál erősebbnek érezték magukat. Jót tett nekik a gyaloglás. A kitartó mozgástól erőre kaptak.

   - Mondd, csak Mihály! Szerinted mire gondolt a teknős azzal a buborékerdővel? Vajon mi lehet az?

   - Talán! – okoskodott a szegény ember. – Azt, hogy a tűz és víz után a levegő veszedelmeivel is meg kell küzdenünk.

Mire az ember befejezte a mondatot igen elszomorodott. A törpe azonnal észrevette, hogy valami nyomja barátja szívét.

   - Valami baj van? – kérdezte óvatosan.

   - Nem! Nincs semmi, csak egy pillanatig otthon jártam. Tudod mekkora, családom van, és nagyon hiányoznak!

   - Megértem, Nem lehetett könnyű elhagynod őket – vigasztalta barátját a kis ember, de hiába, mert Mihály folytatta a kesergést: - És mindezt miért? Megégetnek, vízbe fojtanak! Mi jöhet még ezután?

            A sivár tájat, imitt-amott különböző buckák tarkították. Végre világos volt, de a napot még mindig eltakarta valamiféle szürke fátyol. Az út szűkülni kezdett. A távolban különös fákat vettek észre.

   - Úgy látom, hamarosan kikeveredünk ebből a rideg és undok környezetből – ujjongott a törpe. – Már igazán elegem van az állandó hadakozásból. Ránk férne egy kis nyugalom!

Ettől kezdve jó hangulatban bandukoltak tovább. A különös fák egyre sűrűsödtek, és egyre közelebb kerültek az út széléhez. Hangos durrogással hívták fel magukra a figyelmet. A vándorok riadtan néztek egymásra.

   - Már megint mi ez? – mérgelődött a szegény ember.

   - Nem tudom, és nem is érdekel- morgott a törpe. – Csak azt tudom, hogy rettentő éhes vagyok. Bármit megennék, ami a szemem elé kerülne!

   - Bizony én is éhes vagyok! Amit az asszony csomagolt elemózsiát, réges-rég elfogyott. Morzsája sem maradt. De bár milyen éhesek is voltak, az egyre sűrűsödő durrogás elterelte a figyelmüket. A fára emlékeztető növények gusztusos, piros gömbökkel csalogatták őket. A törpe a bogyók láttán letért az útról, és egyenesen a földre potyogott bogyók közé gázolt. Féktelen mohósággal kezdte habzsolni az édes gyümölcsöket.

Mire Mihály észbe kapott, hogy ez az, az erdő, amit a béka emlegetett, már késő volt. Idegesen törte a fejét, mit tudjon tenni. Nem volt más lehetősége, ő is szaladni kezdett az erdőbe, és eszeveszetten kiabált a törpének, hogy felhívja a figyelmét a veszélyre. Mikor meglátta barátját, tudta elkésett. A törpe már teleette magát a bogyókkal. Egyre kerekebbé vált, és lassan emelkedni kezdett a magasba. Még azt sem vette észre, hogy már a fák tetejéről szedi a bogyókat. Még örült is neki. Mihály már csak azzal tudott segíteni, hogy ő is enni kezdte a bogyókat. Nem sokára ott lebegett ő is a törpe mellett.

Csupor és Mihály olyan magasra emelkedtek, hogy a szürke fátyolon is átrepültek. A szürkeség felett az égkékje fogadta őket. A törpe most vette csak észre mi is történt valójában. Riadtan kiabálni kezdett Mihálynak, aki hallotta a kis ember kétségbeesett jajveszékelését.

   - Itt vagyok melletted! – kiáltott a törpének. – Nem hagylak magadra.

   - Már úgy féltem, hogy elveszítelek! – nyafogott a gömbölyű törpe.

   - Attól nem kell tartanod. De te aztán jól megijesztettél!

                                                             ***

Hirtelen feltámadt a szél, és a hangjukat messzire vitte, gazdáikkal együtt.

A levegőben madarak keringtek. Végre a Nap is kisütött, és néhány felhőfoszlány is az útjukba került. A hang, amit a szél tovarepített, belegabalyodott egy óriás fa koronájába, ahol egy madár ült a fészkén és elveszett fiókáit siratta: - Már olyan nagyok voltak, és szép kövérek! Nagyon jó étvágyuk is volt, nem válogattak! Úgy szerették a gilisztákat!

Párja körülötte toporgott. Nem tudta hogyan enyhíthetné társa fájdalmát, amikor meghallotta a kiabálást. Szélesre tárta szárnyait és elrepült. A magasban keringve kereste a hang gazdáit.

Mihály és a törpe is észrevették a nagy madarat. Mint egy fekete felhő jelent meg felettük, teljesen eltakarva előlük a Napot. Rosszat sejtettek. Gyomruk remegni kezdett a félelemtől. Ösztöneik azt sugallták, hogy meneküljenek, de ebben a libegő állapotban teljesen tehetetlenek voltak.

A madár lejjebb ereszkedett, majd fülszaggató rikoltással kérte a szelet, hogy a két alakot fújja oda hozzá. A szél nem tétovázott. Mihály és barátja a madár hatalmas karmai közé került.

   - Krr! Krr! – érkezett haza a nagy madár. Szerzeményét, a két idegent belepottyantotta a fészekbe, ahol a másik madár kíváncsian vette szemügyre őket. Csőrével bökdöste a reszkető vendégeket. Mivel, kerekségük miatt hasonlítottak az elveszett fiókákhoz, azonnal védőszárnyai, alá vette őket. Bánatos szemeiből öröm sugárzott.

   - Krr! Krr! Hozz nekik ennivalót! Biztosan éhesek. Olya kis soványak!

  - Krr! Krr! Hozok kedvesem, mert most ők a mi fiókáink.

Ezzel a nagy madár elrepült. Addig az anya betakargatta „kicsinyeit”. Mihály és Csupor olyan fáradtak voltak, hogy a madár meleg szárnyai alatt egy kettőre elaludtak.

               Boldog rikoltozásra ébredtek. Az anyamadár izgatottan fészkelődött. Párja jött meg a vadászatból.

      - Krr! Krr! Mit hoztál?

      - Krr! Magokat.

      - Krr! Az jó! Adjuk gyorsan oda nekik! – mondta az anyamadár izgatottan, és hatalmas szárnyát felemelte. A két álomszuszék nagyot nyújtózott. Az apamadár odahuppant melléjük, és a csőrében tartott magokat leszórta közéjük.

      - Krr! Egyetek! – parancsolt rájuk.

Nem kellett túl soká nógatni őket, mert a magok, amiket a madár hozott, napraforgó magjai voltak, és történetesen azt mindketten nagyon szerették. Mohón befalták az összest. A madarak nagyon elégedettek voltak új fiókáikkal. Örültek, hogy ilyen szófogadó gyermekeik vannak, és mivel evés után jólesik egy kis pihenés, mindannyian nyugovóra tértek. A két jó barát, amennyire csak gömbölyűségük engedte, összebújtak. Mihály álmában otthon járt.  

A gyerekek az udvaron játszottak. A tíz éves Ibolyka az ajtóban téblábolt. A szobából izgatott hangok szűrődtek ki.

   - Még nincs itt az ideje! Még várni kell.

Ibolyka nem értette, miről van szó. Csak azt tudta, hogy anyukájának babája lesz. És az apu? Már fél éve, hogy elment. Vajon merre jár? És tudja, hogy mi történik itthon?

Nagyon szerette volna megtudni végre az igazságot. Hirtelen elhatározásból, engedély nélkül bement a házba.

   - Mit keresel itt? Neked nem szabad bejönnöd! – rivallt a gyermekre egy idős asszonyság.

   - A mamikámat akarom látni! – pityergett a leányzó.

   - Gyere ide! – nyújtotta kezét a mama.

   - Tényleg kisbabád lesz? – kérdezte kíváncsian Ibolyka.

   - Úgy bizony! Lesz még egy testvérkéd. Örülsz neki?

   - És hol van most?

   - Itt a pocakomban. Gyere, tedd rá a kezed!

.................