...

VERIKA AZ ELÁTKOZOTT TÜNDÉRLÁNY

            Valahol messze, dombokkal körül vett, aprócska faluban, élt egy házaspár hat rakoncátlan gyermekkel. A falu határánál elterülő erdőben, annak is a közepén, egy kiöregedett malomházban laktak. A kis ház egyik oldalánál hosszan elnyúló domb terült el. A másik oldalon, egy fürge és vidám patakocska szaladt a medrében, amelynek hűs vize a kapu előtt egy fahíd alatt, kis zuhatagban hullott alá. A ház előtt sűrűn ültetett gyümölcsös állt, a házikó mögött pedig végeláthatatlan mező húzódott.

A szülők, mint hangyák, oly szorgosan dolgoztak, hogy el tudják látni a hat éhes szájat ennivalóval. Az apa kijárt az erdőbe gombát szedni, és a patakhoz horgászni, az anya pedig a kertet művelte, és az állatokat gondozta. Pénzük ugyan nem volt, de ezzel az életmóddal szinte mindent előteremtettek maguknak. Csupán a ruházkodás okozott némi nehézséget, de a falubéliek mindig összegyűjtötték, a már nem használatos ruhákat, és amikor az ember bement a faluba, jó szívvel adták oda, neki.

Történt egyszer, hogy az apa fogta a kosarat, és elindult az erdőbe gombát szedni. Ahogy ment, mendegélt, valahogy ismeretlen helyre tévedt. A fák olyan sűrűn nőttek, hogy törzsük szinte súrolta egymást. A lombjuk ott fent a magasban egymásba kapaszkodtak, és nem engedték át a napsugarakat, ezért aztán olyan sötét borult a tájra, hogy az ember az orra hegyéig sem látott.

Ahogy erőlködve próbált valamit is észrevenni, egyszer csak egy izzó fénygömb jelent meg előtte. A férfi nem volt gyáva, de ez a jelenség mégis megrémisztette. Szíve hevesebben vert, és térdei remegni kezdtek. Nem sok ideje maradt a töprengésre, mert a fénygömb megszólalt:

- Hallom, szegény vagy, nincs munkád, jön a tél, és nem tudsz a gyerekeidnek meleg ruhát venni.

- Bizony így van! – sóhajtott az ember. – Hiába próbálkozom, sehol nem kell a munkás kéz.

- Hisz, tudok én neked munkát ajánlani, ha nem vagy gyáva!

- Gyáva! Én?

- Nos, akkor jól van, holnap reggel, pontban ötkor legyél a falu felé vezető úton az elágazásnál. Egy szekér, vár majd rád, ami elvisz a bányába. Onnan addig nem jöhetsz haza, amíg meg nem találod a bányarémet, és fel nem hozod a világosságra.

- Mármint, hogy én? És mi lesz addig a családommal? Nem hagyhatom magukra őket.

- Csak tedd, amit mondtam, nem bánod meg.

Az ember még kérdezősködött volna, de a gömb eltűnt.

 Mihály - mert így hívták emberünket -, még téblábolt egy kicsit, majd hazament. Maga köré gyűjtötte a családját, és részletesen elmondta nekik mi történt az erdőben. Végezetül megkérte gyermekeit, hogy amiben csak tudnak, legyenek anyjuk segítségére, amíg ő távol van.

            Másnap már kora hajnalban talpon volt az egész család. Mindenki szorgoskodott. A gyerekek egymás lábát taposták a nagy igyekezetben, hogy édesapjuknak mindent becsomagoljanak. Végül, eljött a búcsú pillanata.

            - Gyertek ide hozzám! – szólt az apa meghatódottan.

A gyerekek mind felsorakoztak. Elöl a legidősebb, hátul a legifjabb. Az apa mindegyiket megölelte, megcsókolta, majd megkérdezte őket:

            - Ugye nem feledtétek el, amit az este megígértetek?

            - Nem, Nem! – feleltek a gyerekek kórusban. – Segítünk anyának.

            - Akkor megegyeztünk. – mondta a férfi, és a feleségéhez lépett.

Az asszony könnyes szemekkel nézett rá:

            - Miért ragaszkodsz ehhez az ostobasághoz? Azt sem tudod mi vár rád? Mi lesz veled? Talán még oda is veszel!

            - Ne butáskodj! – ölelte át felesége vékony derekát az apa. – Tudod jól, hogy velem nem történhet semmi rossz, és különben sincs semmi veszélyes abban, amit az a különös gömb kért tőlem.

            - Ugyan! Ezt te sem hiszed.

            - Kérlek légy erős, hiszen a gyerekeknek szükségük van rád! – vigasztalta hitvesét, aki könnyeivel küszködött, majd hátára vette batyuját, és kilépett az ajtón. Nehéz volt a szíve. Nem, mert visszanézni az ajtóban ácsorgó családjára. Félt, hogy elgyengül, és nem tudja itt hagyni őket.

            - Mihály! – kiáltott az asszony, és férje után szaladt. – Vidd ezt magaddal!

            - Hát ez! Honnan került elő? – csodálkozott az ember.

            - A múltkori takarításnál a tulipános ládában találtam. Vezesd a fonalat, arra amerre jársz. Ha eltévednél, segít megtalálni a helyes utat. Kérlek vigyázz magadra.

            Eszter visszatért a házba, és csendben leült az asztal mellé. Fejét lehajtotta, kezeit az ölébe ejtette. A legidősebb gyermek, egy leányka, odalépett hozzá.

            - Pihenj csak nyugodtan! Majd én adok nekik reggelit. – mondta, és testvérei felé fordult. – Indulás kezet mosni!                                   

Időközben az apa odaért a megbeszélt helyre, ahol már várt rá a szekér. A bakon egy különleges alak ült. Nagyon kicsi volt, és az arca csupa ránc. Apró fekete, gombszemeivel nézett a férfira.

            - Te vagy az a szegény ember, akit a bányába kell vinnem?

            - Igen, én vagyok az!

            - Akkor induljunk, mert bizony nem lesz sétagalopp az utunk.

Mihály felült a bakra és a lovak maguktól indultak. Patájuk alatt szikrázott a kavics. Egyre sebesebben szaladtak, nagy port kavarva maguk mögött.

Egy darabig csendben ücsörögtek, majd Mihály a csöpp ember felé fordult.

            - Messze van még a bánya?

            - Ne türelmetlenkedj fiam! – válaszolt a törpe.

Némi hallgatás után Mihály, újra próbálkozott a beszélgetéssel.

            - Mihály a tisztességes nevem! – mutatkozott be.

            - Engem Csupornak hívnak! – biccentett kurtán a törpe.

Ebben a pillanatban a lovak ijedten felnyerítettek, és ágaskodva toporzékoltak. A két utas is megrémült.

            - Mi történhetett? – kérdezték sápadtan. Ám a java még ezután következett. Egy hatalmas, komor fekete felhő szállt föléjük, amelyből tüzes karikák hulltak alá. A megriadt lovak eltépték kantárjukat és messze elszaladtak. Mihály és Csupor ott maradtak a ló nélküli szekéren. A tájat teljes sötétség borította be, a szikrázó tűzkarikák fénye világított.

            - Most mit tegyünk? – kérdezte Mihály a kis embertől.

            - Fogalmam sincs, de valamit gyorsan ki kell találnunk. Ez itt a Tűzlasszós Rém birodalma!

            - Csakugyan? És ki az ördög az a Tűzlasszós Rém? – kérdezte Mihály idegesen, és vadul csapkodott a közeledő tűzkarikák felé az ostorral, hogy minél távolabb tartsa őket.

            - Jól mondod, maga az őrdög. A tűzkarikák hamarosan lasszóvá válnak, körénk tekerednek, megégetnek, megfojtanak, elvonszolnak…

            - Ne is folytasd! Nekem ennyi borzalom bőven elég! Forduljunk vissza, amíg nem késő!

            - Ez az, amit nem lehet. Az út csak egy irányba vezet. Csak is arra mehetünk. – válaszolt a kis ember.

            - De a lovak elszöktek!

            - Majd kitalálunk valamit.

Lázasan törték a fejüket. Közben Mihály az ostorral csapkodott, de hiába volt minden erőfeszítés, az izzó karikák egyre sűrűbben hullottak. A törpe is hadonászott a kezével.

            - Hiába! – szólt csüggedten Mihály. – Nem győzzük!

            - Bújjunk el valahová, amíg elül a vihar – mondta a törpe.

            - De hiszen te magad mondtad, hogy hamarosan lasszóvá válnak!

            - Igen, de talán, szerencsénk lehet.

            - Én ebben nem bízom!

Amíg így tanakodtak az ég egyre vörösebbé vált. A tűzkarikáknak lassan hosszú farkuk nőtt. Némelyik karika, mint valami nadrágszíj csapkodta karjukat, amitől fájdalmasan szisszentek fel. Mihály már rég eldobta az ostort, és kezével az arcát védte az égető veszedelemtől. Már nem figyelt a kis emberre sem. Ruhájának ujja a csapások helyén csupa lyuk volt. Karja hólyagossá vált. Csak a menekülésen járt az esze, amikor egy ismerős hang jajveszékelésére lett figyelmes.

            - Segítség! Mihály segíts!

A szegény ember riadtan nézett körbe.

            - Csupor! Merre vagy?

            - Itt fent! Kérlek, fogd meg a köpönyegem szélét, amíg nem késő!

Mihály a hang irányába fordult. Akkor vette csak észre, hogy szegény törpét elragadta egy lasszó és a magasba vonszolja, a felhő nyílása felé. Izgalmában ugrálni kezdett, majd nyújtózkodott.

Nagy robajjal mordult rá a félelmetes sötétség:

            - Hová? Hová? Te is jönni akarsz?

            - Azt már nem! Ne is reménykedj! Csak a barátomat akarom visszakapni!

            - Úgy látom, nem ijedsz meg a saját árnyékodtól. Sőt, az enyémtől sem! Ez tetszik nekem! Gyere csak ide te is! Megteszlek lasszóvetőnek. Te leszel a legjobb! Nagyot villámlott, és egy igen vastag lasszót küldött Mihályért. Gyorsan közeledett, ám Mihálynak volt még annyi ideje, hogy felrántsa a bak egyik lécét, és egy jól irányzott ütéssel telibe találja a veszedelmet, ami ettől irányt változtatott és egyenesen gazdájához tért vissza. Amint a réshez ért, Csupor megszabadult fogva tartójától.

A baljós felhő nagy haragra gerjedt. Olyan tűzesőt küldött rájuk, hogy még ő maga is megijedt saját erejétől.

            Mihály és Csupor zilálva néztek egymásra, majd Mihály a záporozó tűzkarikáktól körülvéve leugrott a szekérről és a lovak helyébe állt. Megmarkolta a kantárt. Mellkasával nekifeszülve húzni kezdte a szekeret. Cikázva szaladt, igyekezvén kikerülni a tüzes mennyköveket.

Már rég nem esett a tűz, de a lóvá lett szegény ember még mindig szaladt. Végül Csupor kiáltott:

            - Hó! Állj meg végre!

Mihály nagy nehezen megállt. Testéről csorgott a verejték és sebeiből szivárgott a vér.

            - Nem tudtál volna előbb szólni? – korholta lihegve a törpét.

            - Féltem, hogy túl korán állítalak meg – felelt az apró ember.

            A két megfáradt ember reszketve kuporodta egymás mellett. Testük sajgott a tüzes karikák, okozta sebektől. A törpe még mindig nem merte elhinni, hogy sikerült megszabadulnia a lasszó fogságából. Ő az első, akinek szerencséje volt. Mihály is gondolataiba merült, de fáradt, meggyötört teste pihenésre vágyott, elnyomta gondolatait.

            - Mos, hogyan tovább? Ló nélkül nem jutunk előre – tért magához a szegény ember.

            - Azt bizony én sem tudom! – sóhajtotta a törpe.

            - Mondd csak, neked nem az lenne a dolgod, hogy átsegíts a veszélyeken?

            - De, igen! – sütötte le a szemét a törpe. – Csak, hogy én kicsi és gyáva vagyok.

            - Már, hogy lennél gyáva? Hiszen remekül ellenálltál a tűzesőnek. Bárhogy is van, tovább kell mennünk – mondta Mihály. Újra megfogta a kantárat, megint nekifeszült és húzni kezdte a szekeret. Lassan haladtak tovább. Egy különleges alagúthoz értek. Sűrű, sötét fellegek alkották a boltozatát, és úgy tűnt, soha nem tudnak kikeveredni belőle, mert a fellegek a nyomukba szegődtek, és velük együtt haladtak.

Mihály már nagyon fáradt volt. Reménytelennek tűnt bármivel is próbálkozni.

Villámlani kezdett, és a sötétséget felváltotta a villámok fénye.

- Én feladom! – mondta csüggedten a szegény ember, és a földre rogyott. Már nem akart semmit, csak pihenni. A törpe is lekászálódott a szekérről, és letelepedett a földre az ember mellé.

- Kérlek, ne bánkódj! Te mindent megtettél.

- Már hogyne bánkódnék, hiszen feleséget és hat gyermeket hagytam odahaza. Minek is hittem annak a fénygömbnek? Milyen ostoba is voltam!

Reményvesztetten ücsörögtek, amikor messziről jövő, csúnya madárvijjogásra lettek figyelmesek. A hang egyre erősödött. A villámlás elállt, és a fellegek feloszlottak. Mihály és Csupor végre megláthatták a hatalmas madarat, amely egyre közelebb került hozzájuk. Amikor a fejük fölé ért, karmai közül valami zuhanni kezdett lefelé.

- Egy tojás! – kiáltott fel a törpe. – Megmenekültünk!

- Ezt miből gondolod? – nézett kíváncsian Mihály az útitársára, ám Csupornak nem volt ideje magyarázattal szolgálni, mert a tojás földet ért és széthasadt. Hangos nyerítés rázta meg az alagutat. A két kíváncsi hirtelen talpra ugrott. Egyenesen a nyerítés irányába siettek. A tojás előtt megtorpantak.

- Ez, ez lehetetlen! – hőkölt hátra Mihály.

- Már miért lenne az?

- A lovak nem tojással szaporodnak.

- Általában nem, de ez most nem számít. Ezek a lovak tojásból keltek ki. Nem akár milyen lovak ám!

A lovak lerázták magukról a maradék tojáshéjat is és közelebb mentek a pórul járt szerencsevadászokhoz. Az egyik ló koromfekete, a másik pedig hófehér. Mindegyik homlokán egy napszerű folt volt.

            - A kiskésit! – rikkantotta el magát a szegény ember.

A törpe elnevette magát. Még soha nem hallott senkit ennyire örülni.

            - Na! Fogjuk be őket, és induljunk tovább. Minél később érünk, annál nehezebb lesz megtalálni a bányarémet – mondta a törpe, a még mindig csodálkozó Mihálynak, aki odafordult hozzá és megkérdezte:

            - Te tudod, miért kell azt a rémet a felszínre hozni?

            - Igen, tudom.

            - Kérlek, mond el nekem!

            - Nem bánom, amíg a lovakkal bajlódunk, addig elmesélem neked az egész történetet.

            Ezalatt a faluban az a hír járta, hogy a szegény ember faképnél hagyta a családját. Az asszony hiába bizonygatta az ellenkezőjét, nem hittek neki. Végül a nő úgy döntött nem megy többet a faluba. Meglesznek ők magukban is, hiszen a ház körül mindent megtermelnek, amire csak szükségük lehet.

            Ettől a naptól fogva Eszter csak is a gyermekeitől várhatott segítséget. Mostanra már elfogyott a tűzifa, amit még a férje hasogatott. Nem volt mit tennie, fogta a fűrészt, és az udvaron neki állt fát fűrészelni. A kisebb gyerekek körülötte játszadoztak. A mama fél szemét állandóan rajtuk tartotta, még is baj történt. Nem vette észre, hogy Jancsika odament és megmarkolta a farönköt. Gondolta, segít a mamájának. A hároméves kisfiú egy óvatlan pillanatban kisujját túl közel tette a fűrészhez.

            - Á! Jaj! – kiáltott fel a fájdalomtól.

            - Mi az? Mi történt? – rándult össze a mama. Fia felé fordult, akinek erősen vérzett a kezecskéje.

            - Mit műveltél? – ijedezett a mama. A fűrészt kidobta a kezéből. Zsebéből előkapott egy zsebkendőt. Azonnal a gyermek ujjára szorította. Felkapta a gyermeket és beszaladt vele a házba. Alaposan kimosta a sebet. Szerencsére az ijedtség nagyobb volt, min a sérülés. Szépen bekötötte a gyermek ujját.

            - Készen is vagyunk! Látod milyen szép babát készítettem neked?

            - Baba? – forgatta ujját a kisfiú.

            - Az! – bólintott a mama. – Máskor, ha dolgozom, csak akkor jöhetsz mellém, ha hívlak! Megértetted? Nem szeretném, ha nagyobb baj történne.

            A fiúcska hosszúra nőtt haja alól, kérdőn nézett anyukájára, aki hirtelen megszédült. Bizonytalan léptekkel botorkált egy székhez, hogy leülhessen.

            - Mamika! Mi van veled? Beteg vagy? – fakadt sírva az egyébként is megszeppent gyermek.

            - Nincs semmi bajom. Látod? Csak egy kicsit megszédültem. – mosolygott a mama, hogy megnyugtassa a kicsit, de az csak sírt tovább.

            - Én nem akartam! Most miattam vagy beteg! Többet nem leszek rossz, csak gyógyulj meg!

Az anya magához vonta gyermekét, és amíg a sírása nem csendesedett, addig nem engedte el. Csitítgatta, ringatta, becézte.

            Hogy jut ilyesmi az eszedbe? Nem miattad szédültem meg. Te, nem tudsz olyan rosszat tenni, amitől én megbetegednék. Érted? – könnyezett a mama is.                                            

            Mihály és a törpe végre befogták a lovakat. Ismét a bakon ültek. A szegény ember türelmetlenül várta a törpe beszámolóját, de a lovak olyan eszeveszett vágtába kezdtek, hogy minden ügyességükre szükségük volt ahhoz, hogy le ne essenek a szekérről. Az alagút is hamar eltűnt. Végre! A Nap izzó melege ölelte körül sebektől lüktető testüket. Hamarosan be is gyógyultak a sebeik.

            Egy darabig nem történt semmi izgalomra okot adó esemény. Békésen nézelődtek. A táj nagyon szegényes volt. A fű nélküli sivárságot néha egy, egy csupasz fa törzse zavarta meg. Az ég továbbra is szürkés volt, és egyre csak szürkült. Az utazók hátán a bőr is borsódzott az ismeretlentől.

- Mi történhetett? Miért ilyen kihalt itt minden? – érdeklődött Mihály.

- Talán rég esett az eső, és kiszáradtak a növények – vélekedett Csupor.

                     - De az is lehet, hogy sok eső esett, és a sok víztől pusztultak el, azután pedig kiszáradt a föld is – elmélkedett Mihály is.

- Hm! Bizony az is lehetséges – folytatta a gondolatmenetet a törpe.

- Nézd csak! – mutatott Mihály egy kissé távolabbra. – Ott olyan a föld, mintha réges-régen mocsaras lett volna, és száradás után felrepedezett a felülete.

A törpe nézte a barázdált, és bőszen bólogatott.

- Nagyon úgy néz ki.

A lovak egyre lassabban haladtak. Mintha lábaikat megbéklyózták volna.

- Mi ez már megint? – ijedezett a törpe. – Azt hittem vége a megpróbáltatásoknak. Mihály is tekergette a nyakát, mert ő is hallotta azt a furcsa cuppogást.

            - Süllyedünk! – kiáltotta hirtelen.

            - De, hiszen szilárd talajon járunk! – értetlenkedett a törpe.

Nem tudták mi történik velük. Csak azt látták, hogy a lovak patáinak nyomában víz bugyog a felszínre. A szekér súlya alatt hangos reccsenéssel roppant össze a száraz talajnak hitt kéreg. Az állatok veszélyt szimatolva, prüszkölve menekültek.

            - Ugorjunk le a szekérről, mert magával ránt! – ordította a törpe. Abban a pillanatban már ugrott is. Ám Mihálynak sem kellett kétszer mondani.

            - És most fussunk, ha meg akarjuk úszni száraz bőrrel! – kiáltott a szegény ember és igyekezett lábra állni, ám ahogy felegyenesedett azonnal beroppant alatta a talaj. Kezeivel kalimpálva keresett kapaszkodásra alkalmas eszközt. Sikerült is megkapaszkodnia a szekér rúdjában, ami még nem süllyedt el. Hason csúszva jutott egyre közelebb a szekér még látható részeihez.

            Az izgalomtól és fáradtságtól lihegve pihent egy pillanatig. Tudta, nem maradhat túl sokáig egy helyben, mert a sérült talaj tovább repedhet. Félő volt, hogy ő maga is elsüllyed.

A törpe sem járt másképp. Mikor felállt, alatta is beszakadt a föld, pedig picinyke súlya volt. Neki nem volt szerencséje. Ő nem talált kapaszkodásra alkalmas eszközt. Annyira félt, hogy egy hangot, sem mert kiadni, ezért Mihály nem tudta merre lehet. Mikor végre meglátta a törpének már a nyakáig ért a mocsaras víz.

            - Csupor! Ne mozdulj! – rémült meg Mihály. – Mindjárt kitalálok valamit, amivel segíthetek rajtad.

Nagyon óvatosan nézett körbe. Sietnie kellett, mert a talaj ismét repedezni kezdett. Csupor, tágra nyílt szemekkel nézett rá. Könyörgő tekintete gyorsabb cselekvésre ösztökélte a szegény embert.

            - Add ide a kezed! Kihúzlak! – nyújtózott Mihály az egyik kezével, míg a másikkal még mindig a szekérbe csimpaszkodott. – Hogy kerültél ilyen messzire?

A törpe nem válaszolt. Arra koncentrált, hogy baj nélkül érje el a segítő kezet. Pár perc telt csak el, de éveknek tűnt neki, mire kiszabadult szorult helyzetéből.

            - Itt nem vagyunk biztonságban, tovább kell, menjünk! – mondta Mihály.

Gondolkodás nélkül kúszni kezdett a különleges felületen. A törpe nem tudhatta, miért választotta az immár barátjává lett szegény ember ezt a módszert, csak azt tudta, hogy haladniuk kell. Ő is kúszni kezdett. Vigyázott nehogy lemaradjon, ám minden igyekezete ellenére egyre nagyobb lett a távolság kettejük között. Megijedt attól, hogy egyedül marad ezen a kiszámíthatatlan területen. A félelemtől vezérelve talpra ugrott, hogy gyorsabban haladjon. Bár ne tette volna! A már egyébként is megrongálódott felület ismételten beszakadt alatta.

- Segítség! – kiáltott akkorát, hogy ő maga is meglepődött mekkora hangot tud kiadni. A kopár fák is beleremegtek. Mihály is megdermedt. Izgatottan nézett körül, de hiába, mert a törpét sehol sem látta. Rémülten kiáltozni kezdett.

            - Csupor! Szólalj meg, különben nem tudom, merre keresselek!

Amilyen gyorsan csak tudott elindult visszafelé a veszélyes úton. Csak kúszott, és kúszott az egyre ragadósabbá váló talajon. Kisvártatva megpillantotta a törpét. Egy beszakadt lék fogságában feküdt, és nem mozdult.

            - Csupor! Hallasz engem?

            Csupor nagy nehezen magához tért. Megint kapálózni kezdett. Ezzel még nagyobb bajba keverve önmagát. Próbált kimászni a lyukból, de a lék széle, amibe kapaszkodott, folyamatosan töredezett, és ő minden próbálkozás után újra visszacsúszott a vízbe. Végre megérkezett Mihály, ám segíteni nem tudott a kis embernek, mert az agyon repedezett talaj végleg beroppant alatta. A víz nagy erővel tört fel. Elárasztott mindent. A törpe könnyű testét igen messzire sodorta. Mihály csak a kezét látta.

            - Jó kis csapdába kerültünk! Mintha szándékosan fedték volna el a vizet, hogy mi belevesszünk. Valaki nem akarja, hogy elérjem a célom – töprengett az ember. – Vajon hol lehet a törpe? Már a kezét sem látom. Úszni kezdett abba az irányba, amerre utoljára látta a kisembert. Váratlanul nagy hullámokká fodrozódott a víz. Nagy erővel dobálta Mihályt. A törpét úgy szintén. Nagyon sok vizet nyelt már, amikor valami alulról megfogta.

            - Jaj nekem! Mi ez már megint? – prüszkölte a törpe. – Kérlek, ne bánts engem, hiszen nem ártottam neked.

            - Nem ártottál? Ki szakított be a nehezen kialakított hőszigetelőmet?

            - Milyen hőszigetelőről beszélsz?

            - Hát, az ott! Látod? Az egész össze van törve. Hosszú évek munkáját tetted tönkre – panaszolta a világ legnagyobb teknősbékája, és kiemelkedett a vízből, hátán a törpével. Olyan hatalmas volt, hogy a neki támadó hullámok kisimulva húzódtak vissza mellőle.

A törpe látván, hogy a hullámok megszelídülnek, ujjongva kiáltott fel:

            - Ezt nevezem! Te aztán igazán erős vagy!

            - Erős vagyok, de mit érek vele, ha borzasztóan fázom? Mióta nem süt a nap egyre hidegebb a víz. Ezért készítettem sárból és elszáradt gallyakból ezt a védőréteget. Ez idáig igen jó szolgálatot tett, mert a levegőt áteresztette, és nekem az orrom hegyét sem kellett kidugnom.

            A törpe látta már, hogy valóban nagy bajt okoztak.

            - Kérlek, ne haragudj ránk! Mi nem tudhattunk erről. Mi csak az utat követtük.

            - Ti? – kérdezte a didergő teknősbéka.

            - Igen! Van egy barátom, akit elsodort a víz. Azt sem tudom, hol keressem? – panaszkodott most a kis ember.

            - Megkereshetem - mondta a teknős.

            - Annak ellenére, hogy most miattunk fázol?

            - Tudod ennél most még az is jobb, hogy van kivel beszélgetnem, és még jót is cselekedhetek. Kapaszkodj, mert igen gyorsan úszom – mondta a béka, és sebesen körbeúszta a tavat, de hiába. Mihályt sehol nem találták.

            - Mond csak törpe, meddig bírod a víz alatt?

            - Miért?

            Mert le kell merülni. Talán elsüllyedt a barátod?

A teknős alábukott, és alaposan körbenézett. A következő pillanatban már a felszínen volt, hogy a törpe levegőt vehessen. Aztán folytatta a keresést. Egyszer fent, egyszer lent. Már majdnem végig járták a tó alját, amikor valamit észrevettek. A teknős gyorsan a felszínre úszott, hogy a törpe egy igazán mély levegőt vegyen, mert kicsit tovább kell odalent időzniük.

            - Ha jól láttam, a barátodnak sürgős segítségre van szüksége, úgy, hogy addig nem jövünk fel, amíg a barátodat össze nem szedtük.

A törpe egyre izgatottabb lett. Elég sok idő telt már el. Aggódott. Alig bírt nyugton ülni a teknős hátán. Szeretett volna segíteni a barátjának, de a teknős megtiltotta neki, hogy bármit is tegyen. Kénytelen volt nyugton maradni.

A teknős olyan mélyen úszott, hogy lábai felkavarták a tófenék homokját. Most már hamar megtalálták az eszméletlen embert. Végre a törpe is kivehette részét a mentő akcióból. Lecsusszant a béka hátáról. Nagy erőlködéssel sikerült feltennie a nálánál sokkal nagyobb testet a teknősre. Egykettőre mögé ült, és sebesen emelkedni kezdtek a felszín felé.

A friss levegőn Mihály kezdte visszanyerni a színét. Nem sokára erős köhögés rázta meg a testét, kinyitotta a szemeit. Fátyolos tekintettel nézett aprócska barátjára.

- Hol vagyok? Mi történt velem?

- Ne ugrálj, mert leesünk a teknős hátáról! Tudod egy teknősbéka, megmentette az életünket.

- És, most kivisz benneteket a szárazföldre! – szakította félbe a béka a törpe beszámolóját. – Ott biztonságban lesztek.

...