Nem tudni meddig futottak. Egy darabig még hallották Feri bandájának keserves jajgatását, de ahogy távolodtak tőlük, egyre halkult ez a zaj is.

            A kis lány megállt. Megvárta, míg Tomi beéri. Suttogva beszéltek:

- Hogy tudsz ilyen sötétben zajtalanul szaladni? – zihált a fiú a kimerítő futástól.

   - Egyszerűen. A sötétben a szemeim olyanná válnak, mint a macskáé. Remekül lehet velük tájékozódni. Egyszerűen erre szolgálnak – válaszolt Bogica, miközben zsebeiben kotorászott.

   - Mit keresel?

   - Várj, mindjárt megtudod! Kezét kihúzta a zsebéből. Zárt öklében valami apróság lapult.

   - Mi ez? Ebben a sötétben nem látom rendesen – mondta Tomi.

   - Feriék megint a közelben lehetnek. Ahogy keresgélik az utat, valahogy erre keveredtek. – válaszolt Bogica, de hangjában volt valami. Kezét a szájához emelte, majd fújni kezdett bele. Kicsiny markából egy luftballon növekedett kifelé, egyre nagyobb formában.

   - Elég nagy? – kérdezte a fiútól, aki már kitalálta miben is mesterkedik a leányzó.

   - Elég nagy – válaszolta kuncogva.

   - Akkor figyelj! – és Bogica eleresztette a felfújt lufit. A levegő fütyülve süvített ki belőle. Ettől a lufi, összevissza repdesett, csapongott a levegőben. Az éjszakai sötétségben ez a süvítő hang vérfagyasztóan hatott. Az ellenség rémülten rohangálva kiabált egymásnak:

- Erre gyertek!

   - Nem! Inkább erre!

   - Siessetek már!

   - Várjatok meg! Elejtettem a lámpát! Meg kell keresnem.

   - Hagyd a csudába!

            Tomi és Bogica fuldokoltak a visszafojtott nevetéstől. Hallgatták a megzavarodott ellenség ordibálásait, végül hazaindultak. Átvágtak a hídon, fel a lépcsőn…

***

            Reggel, mire felébredtek, már mindenki túl volt az evésen. Az asztalon két teríték várta őket. Reggelizés után Tomi visszavonult a szobájába. Egész nap csak heverészett. Eszébe sem jutott, hogy kimenjen játszani. Ez a korlátlan szabadság már egyáltalán nem tetszett neki. Egyre csak az, az érzés járt a fejében, amit Bogica szavai ébresztettek benne. Nem tudott szabadulni tőle.

            Valaki halkan kopogott az ajtón.

   - Nyitva! – kiáltotta Tomi.

            Azt ajtó résében Bogica buksija jelent meg.

   - Bejöhetek? – kérdezte félszegen.

   - Te?! Még szép! – ugrott fel az ágyról Tomi. – Gyere csak nyugodtan. Neked nem kell engedély ahhoz, hogy bejöhess.

            Bogica belépett a szobába. Még soha nem járt Tominál. Szótlanul, fejét lehajtva várt. Tomi mozdult meg, az aszathoz lépett, és kihúzta a széket.

   - Tessék, ülj le!

            A kislány kissé zavartan foglalt helyet.

   - Eddig még senki sem volt velem ilyen udvarias, még Feri sem.

   - Feri?

   - Igen, Ő! Régebben, amikor idekerült, ugyan olyan helyzetben volt, mint most te. De nem javult semmit, ezért kiűzték ebből a közösségből. Ez az oka annak, hogy ilyen féltékeny rád.

            Tomi hallgatta a leányka szavait, és sajnálni kezdte Ferit. Végül feleszmélt és megkérdezte Bogicát:

- Miért is jöttél?

   - Csak azt akartam megkérdezni, nincs-e valami bajod?

   - Miért lenne? – csodálkozott a fiú.

   - Mert, hogy idebújtál a szobába, ahol nincs senki. Talán félsz?

   - Nem félek! De tudod… az a játék, amit a többiek játszanak… szóval, nekem az nem tetszik. Én nem tudom jó kedvvel végig nézni azt, amikor bántanak valakit. Odahaza mindig azt tanították nekem, hogy senkit sem szabad bántani, és meg kell védeni, ha mégis történi valami baj.

   - Hiszen tudom én – mondta a lány egyszerűen.

   - Tudod?

   - Miért csodálkozol? Elfelejtetted ki vagyok én neked? Keresd meg a folytatást, és egy csapásra megszabadulsz ezektől, a kellemetlenségektől, és végre hazamehetsz.

A lány felállt, a fiúra nézett, majd távozott. Tomi ott maradt egyedül a gondolataival. Ismét érezte az a kellemes melegséget, amit Bogica szavai okoztak, amikor tiltott neki, és ez az öröm átjárta az egész testét. Úgy érezte, hamarosan megoldja ezt a nehéz feladatot. Megállás nélkül ez dobolt a halántékéban.