- Te ki vagy? – pördült meg Tomi.

- Az asztal egy szempillantás alatt teli lett evőeszközökkel, tányérokkal, poharakkal. Végül étel is került rá.

- Ez egyszerűen csodálatos! – álmélkodott Tomi tátott szájjal.

- Miért csodálkozol? Eddig is csupa csoda vett körül.

- Ez igaz, kedves asztal, de ez… akkor is csoda!

            Egy szék eltolta magát az asztal mellől, és Tomi felé közeledett. A háta mögé került és alágurult. A fiú belehuppant a szék ölébe, ami nyomban visszatért az asztalhoz.

            Tomi ült, és gyönyörködve figyelte mi történik.  A kés megkente a kenyeret vajjal, és amikor elkészült vele, a kenyér egyenesen a gyerek szájához libegett.

- Ez meg micsoda? – hőkölt hátra riadtan Tomi, és zavartan elfordult -, hiszen tudok én egyedül is enni!

- Az nem számít – felelt ismét a jó öreg ajtó. –Te nem tehetsz semmi megerőltetőt. Neked csak henyélned szabad. Hiszen, ismered a jelszó első felét. Egyél csak nyugodtan, és hagyd, hogy etessenek.

            Tomi nem ellenkezett tovább. Hagyta, hogy az ételek maguktól kerüljenek a szájába. A kés ismét munkához látott. Levágta a következő szelet kenyeret, majd megkente. Ez alatt a pohár megitatta a gyereket friss tejjel.

            Reggeli után Tomi ismét körbejárta a házat. Egy polc előtt megállt. Egyetlen könyv díszelgett rajta, aminek nagyin megörült. Heves mozdulattal lekapta a helyéről. Mint valami kincset szorította magához. Az ághoz ment, leült és kíváncsian fellapozta.

            Alig, hogy kinyitotta, rögtön az első oldalon látott egy kis gyereket, aki egy hatalmas növénnyel birkózik. A következő oldalon, egy nagy csoport közepén két fiú verekedett.

Tominak egyáltalán nem tetszett a dolog. Ismerős volt neki minden, amit látott, hiszen egyszer már átélte őket. Le akarta tenni a könyvet, de az nem hagyta magát.

- Olvass tovább! Meglátod, találsz még kedvedre valót.

Tomi engedett az unszolásnak, és a kíváncsiság is hajtotta, ezért tovább nézegette a könyv képeit.

            Egy családot látott, sok-sok gyerekkel. Az egyik gyermek, olyan hároméves forma kis vasgyúró, éppen elesett egy eléje tartott lábban. Elterült a földön, mire körülötte mindenki hahotázni kezdett.

- Jó kis tréfa – gondolta magában Tomi -, de azért felsegíthetné valaki.

            Ez után, olyan oldal következett, amelyen egy focimeccs zajlott. Az eltévedt labda egy ablaknak repült, amiből az üveg csörömpölve hullott a földre. A kitört ablakon kinézett egy kontyos női fej, és harsányan nevetett.

- Hiszen, kapnék ezért, az már biztos! Nem hinném, hogy anya örülne neki.

- Unalmas vagy könyv. Menj vissza a helyedre! Nem tetszik, amit mutatsz.

- Mi az, hogy nem tetszik? – sápadt el a könyv. – Nem szeretsz játszani?

- Játszani azt igen.

- Hát akkor?

- Mi az, hogy „hát akkor”? Te nem tudod, mi van benned? Tele vagy gorombasággal, rosszasággal, és még mutogatod is magad! Egyáltalán nem tetszel! – háborgott Tomi, még az arca is belevörösödött.

            A könyv elszomorodott. Búsan hallgatott. Majd megszólalt:

- Te tényleg különleges gyerek vagy. Csodálkozom azon, hogy idekerültél.

- Egyáltalán nem értem, mitől vagyok én különleges? Pontosan olyan vagyok, mint a többi gyerek. Tudd meg, nagyon unalmas itt nálatok! Ki akarok menni a gyerekek közé! – lázadt fel Tomi.

- Azt nem ajánlanám kispajtás. Ha kiteszed a lábad, Feri nem téveszti el az ütést, amivel odakint vár rád. Nem bocsátotta meg, hogy Bogica szóba állt veled. Nagyon dühös ezért rád, és hidd el, senki sem segítene neked. Láttad, mennyire örülnek egy kis csihi - puhinak – mondta az ajtó aggódva. Igyekezett a fiút jobb belátásra bírni.

- Igen, láttam! – lógatta az orrát Tomi, hiszen nagyon nem szeretett egyedül lenni.

- Azt ajánlom, várj még egy kicsit. Nem sokára megjön érted a párna, és elvisz egy olyan helyre, ahol gyerekek várnak rád. Ott aztán nem fogsz unatkozni! Annyit játszhatsz, hogy még meg is unod. – vigasztalta tovább a kisfiút.

- Már alig várom! – sóhajtott a gyermek. – Igazán aranyosak vagytok mindannyian, de nem kuksolhatok itt a végtelenségig.

            Telt-múlt az idő, és Tomi egyre jobban unatkozott. A tárgyak összevissza csúszkáltak, libegtek, hogy felvidítsák őt. A szék táncra perdült az aszta körül, az ajtó a benne lévő kulccsal csilingelt. Az edények csörömpölve repdestek, majd szédülten a földre potyogtak. A szék annyira forgott, hogy nekiütődött az asztal lábának, aki fájdalmasan szisszent fel:

- Uram! Maga, nem is tud táncolni! A lábamra lépett!

- Bocsánat hölgyem! – esdekelt a szék. – Bocsássa meg faragatlanságom, legközelebb jobban vigyázok!

            A házban igazi zűrzavar kerekedett. Tominak megtetszett ez a móka, és végre hangosan nevetett. Igazán jól mulatott. Mire megjött a párna, már nevetéstől harsogott az egész ház.

- Ejnye, ejnye! Mi ez a lárma? –vonta kérdőre a párna a vidám társaságot, miközben ő maga is nevetni kezdett. Nagyon örült, hogy végre vidámnak tudhatja a kisfiút.

- Ugyan párna, ne morogj már annyit! Gyere. Inkább te is nézd meg, milyen murisan ugrándoznak – tapsolt Tomi még mindig nevetve.

            A párna engedett a kérésnek, és várt még néhány percet az indulással, aztán így szólt: - Gyerünk fiam, indulnunk kell! Elég volt a mulatozásból.

            A szoba berendezése, a tárgyak, bútorok, elhallgattak, és a helyükre mentek. Csendben figyelték, amint Tomi elhelyezkedett a párna ölében. A fiú körbehordozta tekintetét a kis szobán. Sorban elköszönt új barátaitól.

- Sosem felejtem el ezt a szép napot! Köszönöm nektek, hogy felvidítottatok. Szervusztok!

- Ajtó! Engedj ki minket! – kérte a párna az ajtót, amely azonnal kinyílt. Tomi a párnán ülve, kilibbent a szabadba. A szoba csendes lakói utána kiáltottak: - Szervusz kisfiú! Örültünk neked! Még soha nem mulattunk ilyen jól. Vigyázz magadra, ha lehet!