04
Szabó Gitta 2008.06.06. 20:35
Tomit egy csöpp kis lány menti meg. A ház védelmében...
A tömegből egy pöttömnyi kislány integetett felé.
- Gyere ide! – suttogta.
- Én? – mutatott magára Tomi.
- Igen. – bólintott a leányka
Míg az ellenség a tömeg felé mutogatta hatalmas izmait, és grimaszokat vágva bohóckodott, addig Tomi meghátrálva eltűnt a szemük elől.
- Gyere hamar! – nyújtotta pici kezét a lány. Tomi megmarkolta. Kéz a kézben szaladtak egy különálló ház felé.
- Gyorsan! Bújjunk be! Itt nem mernek bántani.
- Ez biztos? - nézett aggódva az ajtó felé a fiú.
- Igen, ez a kivételes gyerekek háza.
- Kivételes, de én…
- Te kivételes vagy. Udvarias, szófogadó, aki talán csak tévedésből van itt.
- Tévedésből? Á! Nem hiszem. Tudod, én nem szeretek semmit sem megtenni, amit kérnek tőlem. Ellenkezem anyával, pedig ő szeret engem – mondta immár sírva Tomi. Azt se bánta, hogy egy idegen lány előtt hullnak a könnyei.
- Tudod, lehet, hogy ez így igaz, ahogy mondod, mégis van valami más a te történetedben. Méghozzá az, hogy te nem akarsz így viselkedni. Te csak ellenkezel. Ezért vagy különleges az itteni világban.
- Lehet, de ettől még itt vagyok.
- Hát! Te tanulni jöttél ide, de a többiek itt élnek.
- Tanulni? De mit? Azt mondták, itt nem kell semmit sem tenni.
- Nem is.
- De te azt mondtad…
- Igen, azt mondtam, de azt nem, hogy úgy, mint az iskolában.
- Hát akkor?
- Majd rájössz magadtól. Én nem mondhatok többet. Különben is rohannom kell vissza. Ha észreveszik, hogy nem vagyok a helyemen, nagy baj lesz. A kislány olyan gyorsan tűnt el, mintha ott se lett volna.
Tomi nagyon fáradt volt. Úgy érezte, talán este tizenegy óra is van már, de csodák csodájára ebben a különös világban nem látszott az idő múlása. Itt még mindenki kint ugrált, kiabált az utcán. Ráadásul teljesen világos volt, mert a Nap egy cseppet sem mozdult. Úgy állt az égen, mintha odaragasztották volna.
- De jó is lenne tudni mennyi a pontos idő? És éhes is vagyok. Most mit tegyek? Legalább a hátizsákom itt lenne! – sóhajtotta keservesen Tomi., majd álomba szenderült.
Riadtan ébredt. Valaki hangosan dörömbölt az ajtón.
- Engedj be, nagyokos! – üvöltötte fenyegetően egy hatalmas árnyékú izompacsirta. Tomi rettenetesen megijedt. Félt ismét az óriás Feri elé kerülni. Kétszer megúszta a verést, de itt bent a házban nincs lehetőség a menekülésre.
Feri egyre dühösebben verte az ajtót.
- Engedj be, vagy megbánod! – sziszegte.
Tomi egy szót sem szólt. Arra gondolt, talán becsaphatja, ha nem válaszol. Tévedett. Feri nem tágított, csak döngette az ajtót változatlan erővel.
- Jaj, csak az ajtó bírja még egy kicsit! – rimánkodott Tomi.
- Csak azt tudnám, mit akar tőlem ez a gorilla.
Tomi fiatal volt még, bár az esze vágott, mint a borotva, ám ebben a szorult helyzetben bizony kevésnek bizonyult. Hiába törte a fejét, rá kellett jönnie, kénytelen válaszolni, mert Feri napokig is kitarthat.
- Ki az? - kiáltott ki bátortalanul.
- Hát nem ismersz meg kisokos? Feri vagyok. A végzeted.
- Ja-a! Feri? – tettette tovább a bambát Tomi.
- Nyisd ki, beszédem van veled!
- Ki ne nyisd! – szólt egy rekedtes hang.
- Ki vagy te?
- Az ajtó. Csak akkor nyisd ki, ha megmondja a jelszót – oktatta az ajtó a kisfiút.
- Milyen jelszót?
- Egy, két részből állót. Íme az első fele: A lustaság fél egészség…
- Aha! És a második?
- A második fele az, az, amit Bogica említett neked.
- Bogica? Ő meg kicsoda?
- Az a kislány, aki ide menekített téged. Ha rájössz a jelszó második felére, akkor, de csakis akkor, hazamehetsz.
- És mi van, ha ez a vadállat ismeri a jelszót?
- Nos, akkor bizony be kell engedned.
- Hiszen akkor… - szisszent fel a fiú -, olyan mintha meg sem kérdezném.
- Ne elégedetlenkedj! – türelmetlenkedett az ajtó. Eközben Feri egyre dühösebben toporgott odakint.
- Jól van, beengedlek – kiáltott ki Tomi a dühtől fújtató Ferinek -, de előbb meg kell mondanod a jelszót!
- Jelszót? Miféle jelszót? Ne szórakozz velem, hallod?
- Én nem szórakozom. Hogyan is tehetném? De jelszó nélkül nem lehet bejönni.
- Eddig nem volt semmilyen jelszó! Ki vagy Te, hogy miattad megbontják a rendet? Itt eddig azt tettünk, amit csak akartunk.
- Azt nem tudom – felelt Tomi -, csak azt tudok, ami most van. És, ha nem tudod a jelszót, jobban teszed, ha odébb állsz!
- Ez igen! – rikkantott az ajtó elismerően. – Jól megmondtad neki! Ez teszik nekem! Úgy látom, nem ijedsz meg a saját árnyékodtól!
Tomi sápadtan, remegő térdekkel állt a szoba közepén. Minden erejét össze kellett szednie ahhoz, hogy szembeszálljon a nagy és hatalmas Ferivel, még így, a zárt ajtón keresztül is.
Ferinek rá kellett jönnie, hogy ezzel az újonccal jobb lesz vigyáznia. Nem tudta miért, de olyan érzése volt, mintha láthatatlan szemek vigyáznának erre a kisfiúra, és ettől ő maga is megijedt. Jobbnak látta visszahúzódni, és kivárni egy alkalmasabb pillanatot.
Feri elment, és Tomi végre biztonságban érezhette magát. Igaz, ez a biztonság csak addig létezett, amíg a házban tartózkodott. Az ellenség nem felejtette el, hogy Bogica segített neki meglógni a verés elől. A bosszúvágy még ott fortyogott Feri gonosz lelkében.
- Tehát, amíg én zárva vagyok, addig nincs mitől félned. Azt tehetsz idebent, amit csak akarsz – törte meg a csendet az ajtó büszkén.
- Figyelsz rám egyáltalán?
- Igen! – kapta fel a fejét Tomi, akit immár teljesen lekötött az, hogy megismerje a házat.
- Mit is mondtál?
- Azt, hogy… Á, semmit!
- Akkor jó! – keresgélt tovább a fiú. Egyszer csak megállt, és így szólt:
- Tudod, azt nem értem, ha be vagyok ide zárva, hogyan fogok ennivalót keríteni?
- Nekem szóltál? – riadt fel a szundikálásból az ajtó.
- Ki másnak szólhatnék? Hiszen senki más nincs itt.
- Már hogyne lenne! Ott az asztal.
- Azt akarod mondani..?
- Igen – válaszolt az ajtó helyett egy kellemes női hang.
|