Tomi egyre közelebb ért a gyerekekhez. A nagy ricsajtól zengett a környék. A tömeg közepén, a frissen locsolt fűben, két siheder fiú birkózott, arcuk vöröslött az erőlködéstől. A nagyobbik éppen az arcába bokszolt az ellenfelének, ami hatalmasat csattant, a tömeg éljenzett.

Tomi elszörnyülködött: - Hát nincs itt senki, aki megakadályozná ezt a buta verekedést? – tört ki belőle a döbbenet.

            Mivel mindenki örült a nagy ütésnek, Tomi gondolkodás nélkül odaugrott a földön hentergő fiúkhoz, és rájuk kiáltott: - Nem szégyellitek magatokat? Azonnal hagyjátok abba!

            A levegő megdermedt. Vészjósló csend támadt. Minden szempár rámeredt.

- Hogy? Mit mondtál? – hagyta abba a verekedést az erősebb fiú, de azért fél kézzel fogva tartotta ellenfelét.

- Azt mondtam, hagyd abba! – nézett Tomi a nagyfiú szemébe.

- Mit képzelsz te magadról? Ha nem kotródsz el innen gyorsan, megmutatom neked, kivel beszélsz!

            Tomi nagyon félt, de nem mutatta, mert akkor minden bizonnyal alaposan helyben hagyja ez a goromba fráter, akinek széles, csontos arcát görbe orra tette félelmetessé.

- Dehogy megyek! Hiszen most jöttem.

- Aha! Újonc! – kiáltott fel a verekedős kedvű fiú. – Na! Gyere, hadd üdvözöljelek! – ezzel megmarkolta Tomi nyakánál a pólót, és a levegőbe emelte. A gyerekek hangos nevetésben törtek ki. Még az a fiú is nevetett, aki az előbb vert meg az óriás.

- Engedj el, mert behúzok egyet! – fenyegetőzött Tomi, miközben a lábaival igyekezett megrúgni fogva tartóját.

- Hű, de harciasak vagyunk! – gúnyolódott a nagyfiú.

- Eressz el, ha mondom!

- Ereszd, ha azt kéri! Hallod, Feri? – kiabálták a tömegből többen is.

- Azt mondjátok? Akkor lássuk, ügyes-e annyira, mint egy macska? – ezzel Feri eleresztette Tomi ruháját. Összecsapta a tenyerét, és így szólt: - Tessék, kisöreg, már mehetsz is!

            Tomi zuhanni kezdett lefelé.

- Jaj! Mi lesz most velem? Olyan magasra emelt ez az égimeszelő, még lenézni sem merek.

            Ég és föld között bukdácsolt, végül nagy huppanással földet ért. Vége lett a szörnyű zuhanásnak, de most nem ütötte meg magát, mint amikor ideérkezett, ebbe a különleges világba. Valami láthatatlan kéz egy vaskos párnát tolt alá, ami felfogta az ütést, és rögtön tovább repült, ahogy a gyermek súlyát megérezte.

- Tyű, ha! Ez meleg volt!- fújta ki magát Tomi.

- Az a vadállat keresztbe lenyelhetett volna. – válaszolt valaki.

            Tomi oda sem figyelt. Már egyáltalán nem izgatta, hogy kik a hangok tulajdonosai, ezért aztán nem is válaszolt.

- Hallod-e, te gyerek? Hozzád beszélek!

- Beszélj csak nyugodtan, ha jól esik – legyintett a fiú.

- Csak azt tudnám, mitől vagy te más, mint a többi? Ugyan olyan szemtelen vagy – dühöngött a párna, miközben sebesen repítette Tomit a látóhatár széléig.

- Én nem vagyok szemtelen! Különben is, miért bántasz te engem? Nem szeretem a beszélő párnákat, akik összevissza repkednek ahelyett, hogy a helyükön, az ágyban tennék a dolgukat.

- A dolgukat? – kiabált a párna. Olyan mérges volt, hogy tollpihék ugrándoztak körülötte. – A dolgukat? Itt nincs dolga senkinek! Már elfelejtetted?

- Jól van, jól van! Tényleg elfelejtettem. Ne haragudj!

- Rendben van! – válaszolt röviden a párna. – És most jól figyelj! Ott, azok a házak az itt élők otthonai. Te is ott laksz majd. Hamarosan megérkezünk. Kérlek, ne keveredj bajba. Nem lehet a pártfogód mindig melletted.

- A pártfogóm?

- Igen, a kalauz. Tudod a vonatról. Aki megengedte, hogy magad szállj le. Nagyon a szívébe loptad magad.

- Én? Mivel? – hökkent meg a kisfiú.

- Azzal, hogy elköszöntél tőle.

- Miért? Ez olyan nagydolog?

- Bizony! Erre, mifelénk ez nagy ritkaság.

- Furcsa egy hely ez.

- Az ám! Meg is érkeztünk. Szállj le!

- De hogyan?

- Csússz! Mintha csúszdáznál. Azt szereted, nem?

- De igen! Azt nagyon szeretem.

            Tomi barátságosan megveregette a párnát.

- Viszlát! – köszönt el a párna, majd nagy kanyart írt le, és visszafordult, amerről jött. Az egyik csücskével még búcsút intett a fiúnak.

- Viszlát! – szólt Tomi a párna után.

            Tomi a házak felé vette az irányt. Megnézte az utca névtáblát – LUSTÁK utcája - olvasta. Ettől a felirattól megint elkeseredett.

            Tovább ment. A következő utca neve a ROSSZAK utcája volt. Tomi tanácstalanul téblábolt, forgolódott, keresgélt, vajon merre lehet az ő lakása. Váratlanul egy eldobott labda pattant a fejének. Abba az irányba fordult, amerről a labda érkezett. Arra gondolt, hátha valaki érte jön, és tanácsot kérhet tőle. Ám hiába reménykedett, mert a labdát nem kereste senki.

- Hm! Senkinek sem kell ez a labda? Hát majd én felveszem.

            Kinyújtotta a kezét, hogy megfogja, de a labda gurulni kezdett visszafelé. Tomi először megrémült, majd a játék után ment. Hirtelen megtorpant.

- Ajaj! Jobb lett volna, ha nyugton maradok, és nem kíváncsiskodom. Ez megint a rosszak utcája, és ott van az a két verekedős fiú is.

            Feri és a haverja észrevették Tomit. Nem is állták meg szó nélkül az újabb találkozást.

- Ni csak! A nagy hős! A híres megmentő!

            Tomi ismerete már Feri erejét, de a másiktól is tartott, mert nem tudta, mennyi gonoszság lakozik a lelkében. Ezért aztán nagyon óvatosan és barátságosan szólította meg őket:

- Bocsánat fiúk, csak azt szeretném megtudni, hol van az én lakásom?

- A tied? A SENKI utcájában – röhögött idétlenül az ismeretlen fiú a saját tréfáján.

- Jól mondod, Tomi! – helyeselt a nagyfiú.

- Tomi? – kérdezte csodálkozva Tomi.

- Min csodálkozol, te kis mitugrász?

- Csak azon, hogy az én nevem is Tomi.

- Az lehetetlen! – kiáltott fel dühösen Tomi. – Egy senki nem lehet Tomi!

            A kíváncsiskodók verekedést szimatolva megint gyülekezni kezdett. Szerettek volna ismét egy jó kis bunyót látni, de Tominak ehhez semmi kedve nem volt. Kétségbeesetten keresett valamilyen menedéket.