Bocsáss meg!

Nem tudom, miként kezdjem

Hogy, s mint írjam le

Amit érzek.

Pirul a lelkem, reszket a

Félsztől,

Hogy, bár tudatlanul,

De megbántottalak téged.

Dermedt a szívem,

Mióta láttam szemedben a

Csalódást, könnycseppeket,

Hogy, mivel fogadtalak,

Nem illett a perchez.

Nem vettem észre a perc

Emelkedett hangulatát, bár

Éreznem kellett volna,

Ünneplőbe öltöztetett lelked,

Hogy legtisztább érzésével,

Közelített lelkemhez.

Csalóka volt a perc, a pillanat,

Ajándékod, nyújtottad s

Mondtad: „Mást is hoztam még”!

Tán Te magad sem tudtad,

Miként mondjad,

Hogy hozd szóba azt,

Miért kincsed nekem adtad.

   Földi dolgokról beszéltünk,

Mely a perc hangulatát

Bemocskolta,

Anyagiak? Történelmek?

Csapdába estünk mind ketten,

Pedig vártam, nagyon is,

Hogy mit mondasz majd nekem,

Jaj! De bánom már az elveszített percet.

Kérlek! Bocsásd meg nekem!

Tudom, nagy kincs vagy nekem,

Csak még nem tudatlan voltam,

Nem éreztem súlyát,

Mily gazdag vagyok.

Az élettől ajándék Te vagy nekem,

S barátságod.

Hogy mily érték jutott nekem,

Már tudom, és fáj az eszmélés.

Fáj értelmem ébredése,

A perc elszalasztása, s

Reménykedem,

Nem veszett el örökre.

Ajándékod, mit áhítattal,

Átszellemülten nyújtottál nekem,

Én reszkető kézzel fogom, s

Valami furcsa érzés, erő hat reám,

Hogy enyém, lehet a gyarló ember

Legszebb, legbecsesebb kincse,

Mit megnevezni nem tudok.

Szót még nem alkotott megfelelőt a nyelv,

Kimondani sem tudom,

Nem találom botladozó ajkaimmal,

Hiányos szókincsemmel.

Csak ennyit tudok! Benne vagy

Ajándékodban, mint bűvös szelencében,

Mint Aladdin csodalámpájában a dzsinn.

A csoda, kincs, szeretet és Te magad!

Hogy e sok mindent kifejezzem, erre

Csak egy szó mi eszembe jut: Köszönöm!

                                              /Szabó Gitta/

                     2005.08.30.