A lusta kecskebéka és a feledékeny kancsóka

     Egy friss tavaszi reggelen, Lustika hangos lármázásra ébredt. Vizes iszapfészkükben nagy volt a sürgés-forgás. Álmosan törölgette ki a csipákat a téli álomtól még duzzadt szemeiből.

     – Mi ez a hangzavar? – kérdezte.

     – Ez neked hangzavar? - hördült fel királyi papája. - Ez a világ legszebb kecskebéka szerenádja, az ifjú békalegények szerelmi kuruttyolása. Neked is ott volna a helyed!

    – De papa! Én nem akarok odamenni! - nyafogott Lustika.

     – Ejnye no! Milyen viselkedés ez? Nézd meg fivéreidet, mennyire iparkodnak, hogy a legjobb helyet kapják a békakórusban.

     – De papa! Nem érted? Engem ez nem érdekel. Én még nem akarok házasodni. Inkább szórakoznék még egy kicsit.

     – De fiacskám, ha most nem házasodsz, jövőre öreg béka leszel már, és egyetlen békalánynak sem kellesz majd. Meglátod, egyedül maradsz! - oktatta fiát az idős kecskebéka király.

     – Ugyan drága édesapám! Egy percig se aggódjon. Meglátja jövőre milyen szép, és egészséges unokákkal örvendeztetem meg! - mondta még Lustika, majd egy hatalmas elrugaszkodással kint termett a tó partján. A reggeli harmattól még nyirkos fűbe leheveredett, és békésen gyönyörködött az égen úszó bárányfelhők fodraiban. Ha megéhezett tépett egy szál füvet, és azt rágicsálta. Amikor a nap lemenőben volt már,

előjöttek a szúnyogok Lustika nagy örömére. Hangos kuruttyolással köszöntötte őket. Azok pedig, vidám zümmögéssel válaszoltak neki, és nagy kergetőzésbe fogtak. Majd leszállt az éj, Lustika elfáradt. Egy hatalmas tavirózsalevélen hajtotta álomra a fejét.

     Napok jöttek, napok mentek. Egyik reggelen a szél hátán különleges vendég érkezett hozzá. Pontosan ott szállt le a szélről, ahol ő heverészett nap, mint nap.

     – Szervusz! Te ki vagy? – szólította meg az ismeretlent.

     – Szervusz! – válaszolt a jövevény. – Kancsóka vagyok! Feledékeny kancsóka.

     – És mondd csak kancsóka, te is a békák családjához tartozol?

     – Ugyan, honnét veszed ezt az ostobaságot?

     – Csak azért gondoltam, mert neked is olyan szép hanghólyagod van az állad alatt, mint a békáknak, amikor kuruttyolnak. Nézd csak, megmutatom! Ezzel Lustika vidám kuruttyolásba, brekegésbe fogott:

   – Kutykurutty-kurutty-rutty-bre-ke-keke-kurutty-rutty! - Közben szép fehér hanghólyagot fújt.

     – Na, látod már? – kérdezte a növényt, mikor abbahagyta a kuruttyolást.

     – Igen, látom! Valóban nagyon hasonlít, de nem erről van szó. Nekem, ez az általad hólyagnak nevezett öblös rész, a kancsóm. Csak nem működik rendesen! – sóhajtott panaszosan kancsóka.

     – És miért nem működik rendesen?

     – Azért nem működik, mert mindig elfelejtem rázárni a fedelét, és ha esik az eső, belecsorog a kancsóba, és felhígítja a nedvemet. És akkor nem tudja megemészteni a belepotyogott rovarokat. Ezért lett a nevem is Feledékeny kancsóka.

     Lustikának kerekre nyílt a szeme. Ő még ilyen csudát sosem hallott! Meg is kérdezte gyorsan:

     – Rovarokat?

     – Igen, rovarokat. Miért csodálkozol? Hiszen én egy húsevő növény vagyok.

Ettől a békának nem csak a szeme kerekedett ki, de még a szája is tátva maradt!

     – És te ki vagy, mi vagy?

     – Én Lustika a kecskebéka vagyok, aki…, és a kecskebékalegény elejétől a végéig elmesélte történetét a kis növénynek, aki csendben hallgatta végig. Egyetlen rovart sem csábított addig magához.

     – Szóval, azt mondod, hogy te nem szereted a szúnyogokat megenni, inkább játszol velük?

     – Igen! Miért kellene a nyelvemet állandóan öltögetni, pödörgetni, ha enni szeretnék, mikor csak a kezem kinyújtom, és már is ehetem a zsenge füvecskét?

     – Kössünk egyezséget! – ajánlotta Feledékeny kancsóka. Én megfogom a szúnyogokat, te meg lecsukod mindig a kancsó fedelét.

     – Ó, de jó, micsoda remek gondolat! – ujjongott a béka.

     Telt, múlt az idő. Kancsóka szorgosan fogdosta a szúnyogokat, eltévedt legyeket és mindenféle bogarat, aki kíváncsian kukkantott bele a kancsójába. Ilyenkor Lustika a kecskebéka gyorsan rácsapta a fedelet, majd visszaheveredett a fűbe. Ez így ment egész álló nap. Időnként a béka beugrott a tó langyos

vizébe egyet fürdőzni. Egyszer, talán az ősz beköszöntével, amikor kevesebb volt már a szúnyog, és nem kellett annyiszor lezárnia

kancsóka fedelét, még haza is látogatott királyi apja házába, és elmesélte milyen jól megy a sora. Szegény apja zöld hátán kifakultak a foltok szégyenében.

     – Mivé lettél te gyerek? Szégyent hozol öreg fejemre! Abba már beletörődtem, hogy nem alapítasz családot, de hogy növényt eszel, az már nekem is sok! És ráadásul nagyon meg is híztál. Nem tesz jót neked ez a semmittevés.

     Az ifjú kecskebéka igen elszomorodott, hogy az apja nem örül jó életének. Búcsúzóul azért még azt mondta apjának:

     – Amit ígértem, megtartom! Meglátod apám jövőre!

     Mikor visszatért a tópartra kancsókához, azonnal elmesélte neki bánatát.

     – Ami igaz, az igaz! Eléggé kikerekedtél, de egy percig se búsulj. Gyere, megengedem, hogy belenézz a kancsómba.

A kerekre nőtt Lustika izgatottan ugrott kancsókához. Föléje hajolt, de a hirtelen mozdulattól megbillent és belepottyant a

kancsó öblébe. Lábát marni kezdte a sűrű folyadék. A nap aludni tért, a hold vette át helyét az égen, hogy vigyázza az éjszakai

vándorok lépteit. Épp csak elindult kijelölt útján, amikor észrevette a fuldokló kancsókát. Valami hatalmas zsákmánya akadhatott, mert egészen kidudorodott a hasa. Gondolt egyet, és holdsugarait megkérte világítsanak oda, nézzék meg mi történt. Hamarosan visszajöttek a sugarak, és elmesélték, hogy egy kövér béka kalimpál benne, és aggódva beszélget a növénnyel. Arról beszélnek, hogyan tudna a béka kikecmeregni a kancsóból, mielőtt az elpusztulna a nagy falattól.

Gondolkodóba esett a Hold. Valahogy segíteni kellene szegényeken. Sugarait ismét útjára indította. Besütöttek egészen az erdőbe a nyúl

odújába, és addig csiklandozták az orrát, amíg fel nem ébredt.

     – Mi, mi történt? – kérdezte riadta.

     – A tóparton egy kancsókába szorult békának segítségre volna szüksége – súgta a Hold sejtelmes hangon. – Menj és borítsd ki a kancsókából.

     – De miért én? – kérdezte a nyúl.

     – Azért mert az erdőben egyedül neked vannak olyan erős lábaid, hogy messzire tudj ugorni, amikor kifolyik a kancsóból a ragacsos lé. - válaszolta a Hold.

     – Hát jól van. Ha nincs más! – vacogta a nyuszi. – Megyek már, de mutasd az utat.

A Hold sugarai vezették a nyuszit. Mikor elérkeztek a kancsókához, hirtelen esni kezdett az eső. Sűrű cseppekben hullott, megtöltötte a kancsót is. A béka végre meglátta a kancsó szélét, és belekapaszkodott. Ekkor az ázott nyuszi odaugrott, és segítőn nyújtotta mancsát a békának. Lustika most az egyszer nem volt lusta. Olyan gyorsan markolta meg a felé nyújtott mancsocskát, hogy a lendülettől kirepült a kancsóból, és lepottyant a fűbe. Szerencséjükre az eső miatt nem kellett félniük a maró folyadéktól.

     A nyúl tova szökkent. A Hold újra eredeti útját járhatta. Feledékeny kancsóka prüszkölve kapkodott levegő után. Lustika pedig sajgó hátsó ugrólábait tapogatta.

     – Jól van! – szólalt meg végre. – Nincsen baja a lábamnak. Hallod-e kancsóka, jól megijesztettél! 

     – Ne is mondd barátom! Ha tudnád mennyire féltem, hogy kárt okozok benned és magamban is. De mondd, mi történt?

     – Nem tudom, valamiben megbotlottam…

     A tóparton lassan teltek a napok. Hideg volt és nem volt élelem. A fákról lepotyogtak a levelek. A szép zöld fű elsárgult, elszáradt. A szúnyogok, rovarok is mind téli álomra hajtották fejüket.

A két jó barát is elköszönt egymástól. Kancsóka öblös része elszáradt, leesett. Lustika iszapba ásta magát, és békésen álmodott. Álmában végig élte az egész hosszú nyarat, találkozását kancsókával, a szerencsés menekülést.

 Amikor ismét eljött a tavasz, Lustika oly gyönyörű kecskebéka szerenádot kuruttyolt, hogy csodájára járt az összes békalány.